Nőnapi köszöntő Felsőtelekesen 2015. március 6.

Felsőtelekes, Borsod-Abaúj-Zemplén megye északnyugati részén, a Galyaság déli peremén, a Telekes patak völgyében terül el. Miskolcról, Rudabányán keresztül vezet az út, s már messziről csodálatos panoráma tárul az odalátogatók szeme elé: a részben fedett dombvonulatokkal körbevett település. Messziről a Tátra hófödte csúcsaiban is gyönyörködhet az ember.

A Felsőtelekesi Nyugdíjas Klub vezetője, Cseh Andrásné, kedves invitálásának tettek eleget, amikor a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei és Miskolc Városi Nyugdíjasok Érdekvédelmi Szövetsége elnöke, Teszárovics Miklós és elnökhelyettese, Pasztercsák Istvánné, valamint a Gergely Józsefné vezette, miskolci „Dallamok Szárnyán” Nyugdíjas Művészeti Klub kis csapata, a Nemzetközi Nőnap alkalmából, a helyi hölgyeket köszönteni, meglátogatta a községet. A József Attila Művelődési Házban, nagyszámú közönség előtt megtartott, igazán jó hangulatú, bensőséges rendezvényen, Orehóczki István polgármester bevezető gondolatait követően, Érdekvédelmi Szövetségünk elnöke köszöntötte a megjelent hölgyeken. Az ezt követő színes műsor méltán érdemelte ki a közönség elismerését. A műsorban fellépők igazán megtettek mindent a hangulat fokozásáért. Dargai Béla, a Krizsán házaspár, Varga Ferenc és az Őt kísérő Tamás citerajátékával, illetve Holczreiter Antalné, Böbe csodálatos Petőfi vers interpretálásával, majd a Gergely Józsefné, Ilike irányította csapat, Krizsán Béla éneklésével bemutatott cigánytánc produkcióval, fergeteges tetszést váltott ki a közönség részéről. Műsorukat követően szintén nagy tetszést aratott a helyiek színvonalas műsora is. A műsorban felléptek: Juhász Áron, Katinszki Istvánné, akik prózában és versben-, és Nyíri István, és Lipták Béláné, csodálatos ének számaikkal tették fel a nagyon jó hangulatú nőnapi megemlékezés műsorára a koronát.

Az eseményen készült felvételek a képre kattintva láthatók...

 

Tisztelt Hölgyeim! Kedves Közönség!

A halálos betegségéből (úgy tűnik) hamarosan felépülő, szerintem világhírű magyar genetikus professzor Czeizel Endre, mondta egyik tévéinterjújában, hogy az ember genetikailag tulajdonképpen százhúsz évre van programozva.

Ennyi lenne tehát a szavatosság az emberi szervezetre, ha minden olyan lenne bennünk és körülöttünk, amilyennek lennie kellene.

Sajnos nem olyan, és belátható ideig nem is lesz az!

Az ember, mint élőlény, messze – messze nem használja ki adottságait, s ez nyílván (az egészségügy mai állapota miatt) nem egészen csak rajta múlik.

Testi felépítését tekintve az ember kétfajta lehet: nő és férfi.

A sorrendet nem az udvariasság diktálja, (persze az is!) hanem az a természettudományos tény, hogy tudniillik az élet, mint olyan, eleve nőnemű princípium /vagy ha úgy tetszik Ős ok/.

Magyarán: kizárólag nőnemű egyedekből ma is jönnek létre új élőlények, az u.n szűznemzés útján.

Hímneműekből soha!

Különbségünk egyébként nem csak külső testi jelekben mutatkozik meg, hanem agyunk működésében is.

Ez viszont törzsfejlődésünk során alakult ki.

Az őseredeti munkamegosztás hozta úgy magával, hogy a férfiak jobban tudnak tájékozódni a térben (ősi vadászok), a nők viszont kénytelenek voltak feltalálni a beszédet, mint az élőlények legfejlettebb kommunikációs eszközét, mert a szálláshelyen végzett közös munkájuk, ezt kívánta meg.

Nos, ez a képességük (a beszéd készsége és késztetése) azóta is nyilvánvalóan megmaradt!

Kérem szépen én most nem tudományos fejtegetésbe kezdtem!

Hanem azt a meggyőződésem szeretném kifejezésre juttatni, hogy végre már túl kellene lépni azokon a közhelyeken, amelyek – kizárólagos nőnapi használatra – felfedezték a nőket, mint szülőanyákat, szerelmesünket, társunkat, ápolónkat, - és ki tudja még mennyi jelző használatos ilyenkor?

Olvastam valahol, hogy egészen a legutóbbi időkig, egyszerűen a természet rendjének tartották, hogy a nők – bár szívósabbak és tulajdonképpen életképesebbek (ezt mutatják a csecsemőhalandóság világszerte megállapított arányai is) – előbb halnak meg, mint a férfiak.

 

Amióta viszont a tudomány előrehaladtával sikerült kiküszöbölni számos, főleg a nőket súlytó halálozási okot, (mint pl. a szüléssel kapcsolatos komplikációkat, vagy az aránytalanabbul nagyobb és egészségtelenebb terhet a munkától stb.) valamennyi fejlett országban, évekkel, sokszor közel egy évtizeddel több, a nők várható életkora, mint a férfiaké.

Persze ezzel együtt a probléma még mindig nincs megoldva!

Hiszen a legtöbb esetben a nők azok, akik még mindig, (a munkamegosztásban) többet vállalnak magukra, és anyagilag is kevésbé megbecsültek.

Biztos, hogy ők, ennek a rendszernek, és a rendszerváltás óta eltelt időszaknak a legnagyobb vesztesei: hiszen ők lettek hamarabb munkanélküliek, s alkatuknál/mentalitásuknál fogva talán, ők viselik nehezebben: családjuk problémáit, gyermekeik kilátástalanságait, a gyakori lét- és megélhetési bizonytalanságot. Tapasztalom, hogy – mivel a nők, /nagy arányban/ túlélik a férfiakat, és a férfiakétól bizonyítottan kevesebb a nyugdíjuk is – kevéske nyugdíjuk, az őket körbevevő család egyetlen megélhetési lehetősége!

Tisztelet tehát a nőknek!

 

Tisztelet azért is, mert világszerte még mindig meglévő, hasonló problémáik megoldására, enyhítésére, a szolidaritásra, a figyelemfelhívásra – legalább egyszer egy évben, március 8-án, a Nemzetközi Nőnap alkalmából – az ők, kezdeményezésükkel kerül sor.

Mert, ha nem akarjuk a történelmet meghamisítani (mint ahogyan ez oly sokszor manapság bevett szokás), akkor ezt még gyermekeinknek is tudni illik, hogy a nemzetközi nőnap gondolata (108 évvel ezelőtt), először, 1907-ben, a szocialista nők nemzetközi konferenciáján vetődött fel. Amelyen 14 ország, 56 küldötte vett részt, köztük magyarok is!

És százöt évvel ezelőtt, 1910-ben Koppenhágában megtartott második nemzetközi nőkonferencián, Clara Zetkin javaslatára, március 8-át, nemzetközi nőnappá, a munkás-, értelmiségi-, és paraszt nők követeléseiért való harc és tüntetés napjává nyilvánították.

1911-ben az első nőnapon, már több mint egymillió, nő és férfi gyűlt össze Dániában, Németországban, Ausztriában és Svájcban, hogy elviselhetőbb, emberibb életet követeljenek a nőknek.

Ezek történelmi tények! A mai megemlékezésen talán ildomos erről is szólnom!

Nos: Mit lehet még ehhez hozzátennünk?!

Talán azt – ami megint csak magától értetődő kell/kéne, hogy legyen!

A nőket nem csak március 8-án kell értékelni és szeretni, hanem januártól decemberig, és minden hónap elsejétől a hó végéig folyamatosan!

Engedjék meg, hogy a most kezdődő kis műsorral fejet hajtva előttük, kívánjunk nekik (a költő szavaival) „emberarcú emberséget… és mosolyból sokkal többet”.

Szebb, boldogabb, és gondtalanabb életet!