A remény, és a valóság illúziója

 
Mottó:
„Ami van mintha tényleg lenne,
a teremtés mintha teremne,
a lét mintha tényleg létezne,
a rend is mintha rendbe lenne.”
 
VÁCI MIHÁLY: Mintha (részlet)
 
 
 
A remény, és a valóság illúziója
 
 
Az idős ember - minden előzetes feltevés ellenére - alapvetően nem reményvesztett. Megtapasztalta több évtized alatt, hogy hinnie kell valamiben, ha el akar érni valamit. Az otthonteremtés, a gyermek(ek) vállalása, a szakmai előrehaladás, a közösségi munka, mind- mind feltételezi, hogy bízni kell az elérendő eredményben. Ez pedig nem megy anélkül, hogy hinnénk önmagunkban, közvetlen és tágabb környezetünkben, és bármilyen meglepő, valamilyen szinten a politikai-kormányzati szereplőkben is.
 
 
Amikor az ember elért egy bizonyos életkort, és részben saját akaratából, részben a sors kényszere miatt nyugdíjas státuszba kerül, megváltozik az élete. Más lesz a fontos, mint korábban. Máshová kerülnek a hangsúlyok, másként osztja be idejét, erejét. És megváltoznak az anyagi feltételek, a mindennapok bevételei és kiadásai. Minél hosszabb idő telik el a nyugdíjba vonulás után, annál élesebben tapasztalja a nyilvánosság előtt hangoztatott társadalmi jólét és a saját életszínvonala közötti különbséget, esetenként szakadékot. E tényt egyre szakszerűbben, adatokkal, tényekkel alátámasztva, közérthetően fogalmazzák meg az önszerveződő helyi közösségek, illetve területi és országos képviseleteik. Az általuk felvetett problémákra és megoldási javaslataikra a politikai szereplők eltérően reagálnak. A kormányzat általában letagadja a gondok jelentős részét, és arra hivatkozik, hogy mennyivel többet tesz az érdekükben, mint elődei. Az ellenzéki szereplők pedig azt mondják, majd, ha ők lesznek kormányon, minden másként lesz, orvosolják az igazságtalanságokat, felszámolják a méltánytalan helyzeteket.
 
Most mintha változna a helyzet. A kormányzat számára kommunikációs téren hirtelen fontossá vált a nyugdíjas. Lesz itt minden a következő hónapokban: inflációt követő újabb korrekció, nem is kevés, hiszen 1,2 %-ot jelentettek be! Milyen jól járunk! Mondják. Csak azt hallgatják el, hogy az infláció miatt eddig a nyugdíjasok kamatmentes kölcsönt adtak a kormánynak, hiszen január 1-től kellett volna az emelt összegű nyugdíjat kapniuk! És lesz nyugdíjprémium is, a törvényi maximumnak megfelelő 80 000 Ft. Részesülnünk kell a gazdaság kiemelkedően jó teljesítményéből – mondják. Ám joggal vetődik fel a kérdés: akkor miért nem térünk vissza a nyugdíjemelés vegyes indexálással történő bevezetésére, hiszen akkor ez nem egyszeri juttatás lenne, ami nem épül be a nyugdíjba. A válasz elmarad. És lesz január 1-től ismét nyugdíjemelés, hiszen ezt törvény írja elő. Ám ismét csak 3 % lesz a mérték, hiába beszél minden elemző, még az MNB is ettől jóval magasabb várható inflációról. Nem probléma, ismét hitelezhetünk a költségvetésnek. És februárban jön az ígéret szerinti 13. havi juttatás „visszaépítése” alapján fél havi összeg. De a kormányfő állítása szerint harcol azért, hogy ez teljes, egy havi nyugdíj legyen! Jó, nem? A miniszterelnök ismét harcol, csak most nem Sorossal, Brüsszellel, a migránsokkal, hanem a saját pénzügyminiszterével. Sok sikert kívánok számára, a nyugdíjasok érdekében.
 
Mi jön ezután még? Egy apróság: jövő tavasszal országgyűlési választás lesz Magyarországon. Amint végig gondoltam mindezt, azt éreztem, „mintha országban” élek. Úgy tűnik, mintha a kormány felismerte volna a nyugdíjasok élethelyzetében egyre sűrűbben jelentkező problémákat, mintha kezdene odafigyelni a jelzésekre. Ám ha így van, miért nem a nyugdíjas szervezetek javaslatai alapján, rendszer-szintű korrekciókat hajt végre? Talán mégsem a megoldás, a valóság a fontos, elég annak az illúziója?
 
Én bízom, reménykedem a nyugdíjas-sors jobbra fordulásában, melyhez nem elég az anyagi juttatások emelése. Intézményes párbeszédre, törvényi garanciákra, tervezhető, kiszámítható jövőre van szüksége a magyar nyugdíjasnak, és leendő sorstársainknak is. Hogy ne éljünk „mintha országban”.
 
Gondolatait lejegyezte: Lukács András
Miskolc, 2021. 10. 17.