Őslények között – Külön autóbusszal kirándultunk Rudabányára

 

Őslények között

Benéztünk Magyarország egy ablakán
 
2021. július 21.
 
 
 
Vannak helyek, melyek puszta említése vándorkedvvel töltik el szellemünket, lelkünket. Teszárovics Miklós és jól összeszokott csapatát is az utazás vágya hevíti július 21-én reggel a 15 Celzius fok-os hidegben. Még jó, hogy az autóbusz az indulás előtt negyedórával beállt, mert a rövid ujjú ingesek már majdnem összefagytak.
 
 
Az alig egyórás úton ketten-hárman a napi sajtóval vannak elfoglalva. Egyesek a családjaikról áradoznak vagy panaszkodnak, mások politizálnak. Feleslegesen, mert az eredmény – mint máskor – most is az: bármit csinál a kormány (bármelyik), máshogy is csinálhatta volna, és valószínűleg úgy lett volna jobb. Páran nem törődnek semmivel, „kütyüznek”. Majd pisszenésnyi csendben hallgatták Teszárovics Miklós érdekes tájékoztatóit a busz mellett „elsuhanó” településekről, és a valamikor szebb napokat megért ipari létesítményekről.
 
Megérkeztünk. A Bányászattörténeti Múzeum előtt vagyunk, Rudabányán.
 
 
Hadobás Sándor, nyugalmazott múzeumigazgató vár minket és már a pár kedves vendéglátó szavaival szerény, megnyerő magatartásával sokunkat lenyűgözött, de ha akkor még nem, ám szakértő előadásával mindenképpen. Ez Magyarország egyik legnagyobb ilyen jellegű gyűjteménye. Szerszám, háztartási eszköz, ásvány és őslény, adattár segítségével végig követhetjük, hogy évszázadokon, sőt évezredeken keresztül miként fejlődött a bányászat és milyen volt a bányásztársadalom életmódja.  A külön bemutató helyen látható hat bányavájat részlet és egy komplett korabeli bánya kovácsműhely. Már az eddig beszerzett ismereteket is nehéz lesz elraktározni agyunk „polcain”.
 
A Ruda név szláv eredetű, jelentése: érc, vasérc. A helyi bányászat virágkorát a XIV-XV. században élte, jelentősége emiatt már ekkor városi rangot kapott a település. Irány az e korszak emlékét őrző kora és késő gótikus elemekkel tarkított – a törökdúlás során harmadára csonkult – református templom. Idővel dacoló elrendezés és berendezés. Szól arról is, hogy a lelki egészség megtartása már akkor a legkülönb medicina lehetett. Mire lehet gondolni ilyenkor? Például arra, hogy micsoda kis rész jut egy-egy emberre a végtelen és mérhetetlen időből… és milyen gyorsan eltűnik ez is a feneketlen mindenségben.
 
A Rudapithecus Látogatóközpont könnyedén, mondhatni játékosan ad ismereteket az őslénytani kutatások eredményeiről, jelentőségéről. Sokat segít ebben a Kordos László professzorral készített riportfilm. Az első főemlős csontot, egy alsó állkapocs töredékét 1965-ben találták, és ebből egyből megállapítható volt, hogy egy addig ismeretlen, kihalt emberszabású majomról van szó, amit Rudapithecus Hungaricus névvel láttak el. Ezután kezdődtek meg a rendszeres ásatások, újabb és újabb leletek előkerülését eredményezve. Tátjuk a szánkat, hegyezzük a fülünket a sok millió év történéseit, érdekességeit hallván. A régi valóság tényei és tárgyi bizonyítékai „tálalása” és látványa során.
 
 
Mai szemmel és aggyal szinte lehetetlenségek. Őselefánt, ősló, orrszarvú, disznó-és szarvasfélék és számtalan kisebb állat élt itt ezelőtt tízmillió évvel, melyek szobrai a parkban, még a bejárat előtt fogadják a látogatókat. Kiváló fényképezési, szelfizési alkalom, ketten azt is megtapasztalhatták, hogy az ősló és disznó háta síkos. A földön is találták magukat, még mielőtt elhelyezkedhettek volna rajtuk. Két derűs pillanat a sok közül. Kamaszos vihogás. 
 
Az ember soha nem olyan öreg, hogy ne fiatalodhasson.
 
Aperitif, gulyás, házi sütemények, kávé, üdítők. Semmi sem hiányzott abból, ahogy a helyi Bányász Nyugdíjas Klub tagjai vendégül látják a társaságot, folyamatosan lesik, kérdezik, hogy ki mit szeretne enni-inni. Figyelem a javából.
 
Megilletődött lelki állapotú emberek a másik oldalon. Az elfogódottságot alig lehetett leplezni, de igazán nem is akartuk. A sima „köszönöm” itt nem elég!
 
 
Hála a törődésért, a barátságért!
 
Magyarország legmélyebb édesvízi tava a Rudabányai Bányató. A sziklák által körbe vett kristálytiszta, ragyogó kékeszöld víz egy igazi természeti csoda. Itt működött hazánk egyetlen külszíni vasércbányája egészen 1985-ös bezárásáig. A hátra hagyott hatalmas lyukak idővel megteltek vízzel, amit már nem volt értelme kiszivattyúzni. A felgyűlt vízből rövid idő alatt egy nagy tó keletkezett, mely szinte mai állapotáig emelkedett, legmélyebb pontja eléri a 60-70 métert. Környezete nem kopár, főleg vörös sziklái között és fölött akác-, nyár-, nyír-és fenyőfák, különleges cserjék nőttek. A természet visszavette, ami megilleti.
 
Sokadik együtt töltött napunk, kirándulásunk volt ez a mostani. Az eddigiek során idegenvezetőink többségének a szereplés vágya fontosabb volt, mint a közlés szándéka. Főleg magukat mutatták a lényeg mellett. Akadt olyan is, aki mindent igyekezett elmondani a világ teremtésétől egészen az utolsó ítéletig, és közben még ötletelt is úgy, hogy „sziporkái” egyáltalán nem kapcsolódtak az éppen szőnyegre került témához, dolgokhoz.
 
Hadobás Sándor helytörténész szerencsére nem ilyen szerzet. Munkája iránt érzett alázata sem megalázkodás, sem nem fölény. Arra törekedet, hogy ne csak bámészkodjunk, hanem lássunk is. Néhány helyen libákat tömnek úgy, mint a naiv hallgatóságot, torkába gyömöszölik a kultúrát, meggyőződésük, tévedésük szerint hatékonyak. Hadobás Sándor felfogása és szereplése nem ilyen volt.
 
Köszönet érte, szívünkbe fogadtuk.
 
Az egész napi álldogálás, séták után visszafelé a lejtő megahány idős ember lábait, tüdejét már meglehetősen igénybe vette. Néhány keresetlen szó, kisebb káromkodás is elhangzott. Most még lehet, a mennyországban már úgysem lesz szabad. Hazafelé Kazincbarcika helyett Edelény. A kastély parkjában és a környéken egy kis séta. Búcsú Miklóstól, a NYÉSZ-től és egy mozgalmas, élményekben sokáig megmaradó naptól.
 
 
Végszó? Azt ígérték, repülni fogunk. Repültünk is a múltban. Holnaptól pedig újra csak zötykölődhetünk a villamoson… a mában.
 
-ri -nő