Polémia a nyugdíjról, nyugdíjasokról, a múltról, jelenről és jövőről

Borsod –Abaúj –Zemplén megyei
 
Oldal 1 / 4
TABUK

Borsod –Abaúj –Zemplén megyei

TABUK NÉLKÜL
 
korábbi felvétel
 
Lukács András:
Polémia a nyugdíjról, nyugdíjasokról, a múltról, jelenről és jövőről
 
 
Hogyan jutottunk idáig?
 
A magyar nyugdíjrendszer kezdetét 1928-ban határozzák meg, és Európában az elsők között alakult ki az 1929-es törvény alapján „váromány-fedezeti” elven. Deklarált célja az időskori relatív jólét biztosítása, a gyakorlatban a munkavállalók abszolút elszegényedésétől, lecsúszásától való megvédése volt. A munkáltatók és munkavállalók által fizetett járulékot (címzett, másra nem használható befizetés) társadalombiztosítási alapban gyűjtötték, melyeket a szakszervezetek és munkáltatók által létrehozott önkormányzatok kezeltek. (Befektetések, kifizetések szabályozása.) Egységben kezelte az egészségkárosodásból, balesetből, szociális krízis-helyzetből, és 9 év befizetés után a 65 év elérése esetén a nyugdíjból eredő kötelezettségeket.
 
Komoly nyugdíjvagyon jött viszonylag rövid idő alatt létre, mely a II. világháborúban gyakorlatilag megsemmisült. Ezt követően kényszerből alakult ki a „folyó fizetésű” szisztéma, mely az aktuális befizetésekből finanszírozta az esedékes kifizetéseket. A szocializmus idején a fizetett járulékok az államháztartás elkülönült alrendszereként működő alapokba kerültek. A politikai és társadalmi érdekek és értékek alapján többször csökkent a nyugdíjkorhatár (55, illetve 60 évre), korengedményes és korkedvezményes lehetőségek nyíltak meg. A biztosítási elv lassan háttérbe szorult, a szolidaritási elv dominált, mérsékelve a jövedelmi különbségeket.
 
A nyugdíjrendszer az 1990-es rendszerváltás idején alapvetően az ’50-es évek elején kialakult felosztó-kirovó rendszer alapján működött. A munkahelyek tömeges megszűnése 1991-ben szükségessé tette a baleset- és betegbiztosítás, valamint a nyugdíjbiztosítás mellett a munkanélküliség elleni biztosítás beemelését is a társadalombiztosítás kötelékébe. (Megszűnt 1,2 millió munkahely!) Az előrehozott és rokkantsági nyugdíj igénybevétele tömegessé vált, mint fontos menekülési útvonal. E tény azonban rövidtávon is felvetette a finanszírozhatóság kérdését, a koncepcionális változtatás igényét.
 
Előzőek miatt jelentős jogszabályi változtatásokra került sor, melyek közül a legfontosabbak: létrejön az Egészségbiztosítási és a Nyugdíjbiztosítási Alap, a szakszervezetek és a munkáltatók képviselőiből 2 év késéssel a két Önkormányzat. Lehetővé vált önkéntes magánnyugdíj-pénztárak létrehozása, és bevezették az indexálás intézményét (nettó bérkiáramlás alapján).
 
A már 1991-ben a parlament által elfogadott „3 pilléres modell” konkrét kidolgozására és bevezetésére 1997-ben került sor. Az állami nyugdíj, a kötelező magánnyugdíj és az önkéntes magánnyugdíj az adott kor nemzetközileg is korszerűnek és fenntarthatónak tartott nyugdíjrendszerének tűnt. Társadalmi elfogadottságát mutatja, hogy 2004-re mintegy 2,4 millió, 2010-ben már több, mint 3 millió tagja volt a magánnyugdíj pénztáraknak! A nyugdíjreform elemeként döntés született a korhatár fokozatos emelésére (egységesen 62 évre), valamint a „svájci indexálás” bevezetésére (bruttó bérkiáramlás és a várható infláció figyelembe vételével).
 
Néhány kisebb korrekciós kísérlet jellemezte az első Orbán kormány időszakát (nyugdíjemelés mértékének csökkentése, kötelező magánynyugdíj oldása, a társadalombiztosítási alapok állami felügyelet alá vétele), majd a Medgyessy-kormány első két évét (soron kívüli degresszív nyugdíjemelések, egyszeri juttatások).
 
Az érdemi változtatásra 2004-ben került sor a 13. havi nyugdíj fokozatos bevezetésével, a nyugdíjkorrekció ütemezésével, a méltányossági emelés kereteinek jelentős emelésével. A következő években szigorodott az előrehozott nyugdíjba vonulás lehetősége, a korkedvezmény terheit az érintett munkáltatók által fizetendő külön járulékból igyekeztek finanszírozni. Szigorodtak a rokkantsági ellátás igénybevételének szabályai is. (2008.)
 
A világgazdasági válság hazai hatásainak következtében a Bajnai kormány szigorú átmeneti intézkedéseket hozott: felfüggesztette a nyugdíjminimum emelést, a 13. havi nyugdíj kifizetését, szigorította a nyugdíj melletti munkavégzés lehetőségét. Döntés született a nyugdíjprémium feltételeiről, valamint a nyugdíjkorhatár fokozatos emeléséről is.
 
Az átmenetinek szánt intézkedések azonban 2010 után tartósnak bizonyultak. A mai napig nem emelkedett a nyugdíjminimum, és 11 éven át nem került visszavezetésre a 13. havi (vagy a 2010-ben ígért 14. havi) nyugdíj.
 
Rendszerszintű változást hozott a 2011-es „nyugdíjreform”. A kötelező magánnyugdíj-pénztárak jogszabályi ellehetetlenítése, vagyonának államosítása a GDP 10 %-ának elvételét jelentette! Az ígéretekkel (egyéni nyugdíjszámlák), zsarolással (kizárják az állami nyugdíjból, aki marad a magánnyugdíj-pénztárakban) kikényszerített döntések társadalmi felháborodást váltottak ki.
 
A munkáltatói befizetések átnevezése szociális hozzájárulási adóvá az új szemlélet további tartalmi megnyilvánulása, ugyanis a 2011. évi CLVI. adótörvény úgy fogalmaz, hogy a
szociális hozzájárulási adót a „szociális biztonsághoz […] továbbá az egységes állami nyugdíjrendszer fenntartásához szükséges államháztartási források biztosítása céljából” fizeti a munkáltató, tehát ezt a forrást a társadalombiztosítás céljaira használja az állam. Ugyanakkor a munkavállalóra nézve „támogatás igénybevételére való jogot nem keletkeztet, valamint az adó alapja és összege az ilyen ellátás, illetőleg támogatás összegét nem befolyásolja” (453. §) A „szerzett jog” mint hivatkozási alap tehát megszűnt! Egyes szakértők szerint ezzel „de jure” megszűnt a társadalombiztosítás intézménye Magyarországon.
 
További joggyengítést jelentett, hogy a 2011-ben „speciális NER módszerrel” előkészített és elfogadott Alaptörvényből a társadalombiztosítás, mint a szociális biztonság megteremtésének legfontosabb eszköze kimaradt. Eközben a nyugdíjrendszer viszonylagos formai stabilitására utal, hogy az azt szabályozó legfontosabb, „sarkalatos” törvény (1997. évi LXXXI.) a módosítások ellenére is leszögezi, hogy a „kötelező társadalombiztosítási nyugdíjrendszer működtetése és fejlesztése az állam feladata” (1. §). „Az állam a társadalombiztosítási nyugellátások kifizetését akkor is biztosítja, ha a Nyugdíjbiztosítási Alap kiadásai meghaladják a bevételeket. [Ekkor] a központi költségvetés a különbség összegét előirányzatként biztosítja” [2. § (2) bek.]. Ezzel viszont kizárt annak a közgazdászok és politikusok által gyakran hivatkozott véleménynek a jogalapja, hogy nem lehet többet költeni, mint amennyi befizetés e célra történik!
 
Jelentős, máig ható változást eredményezett, hogy 2012. január 1-től megszűnt a vegyes indexálás, helyette csak az inflációt figyelembe vevő éves emelés került bevezetésre. A visszaállamosítás mellett az egyik legfontosabb paradigmatikus változás ebben az időszakban a rokkantnyugdíjaknak a társadalombiztosítási rendszerből való eltávolítása 2012-ben. Történelmi jelentőségű lépésről van szó, hiszen a kezdetektől (azaz 1928-tól) fogva a nyugdíjrendszer szerves részét képezték a temetéssel, rokkantsággal (megváltozott munkaképességgel), árvasággal és özvegységgel kapcsolatos ellátások. A Fidesz „nyugdíjrendszerváltásának” részeként a korai és előrehozott nyugdíjakat is megszüntették. Az intézkedések kárvallottjai a rendvédelmi szervek, fegyveres testületek tagjai mellett sok ipari és szolgáltató ágazat munkavállalói. A kemény intézkedéseknek ellentmond, és a kormány női szerepekről alkotott konzervatív elképzelését tükrözi a Nők 40 program, amely 2013-tól megengedi a nők számára, hogy a kötelező nyugdíjkorhatár előtt teljes nyugdíjjal nyugdíjba menjenek, amennyiben rendelkeznek 40 év járulékszerző idővel.
 
Hol tartunk ma?
 
A 2010-2011-es „reformok” a parlamenti szabályok kijátszásával, puccsszerűen, az állampolgárok megtévesztésével és az alkotmányos garanciák leépítésével születtek. Egy ilyen nagy ellátórendszer átalakítása „politikai erőszak” útján meggyengítette az állam és állampolgár közötti bizalmat hosszú, máig ható távon.
 
A 2010-2011-es reformok nagyrészt visszatérítették a nyugdíjrendszert az 1990-es évek eleji állapothoz, amely egy állami, felosztó-kirovó rendszerből, időskori segélyezésből, valamint önkéntes pénztárakból állt. A kiindulóponthoz képest azonban jelentős változás, hogy az Alaptörvény szerint a társadalombiztosítás nem alkotmányos eleme a társadalmi védelemnek, hogy a nyugdíjrendszernek immár nem része a megváltozott munkaképességűek ellátása (régi nevén a rokkantnyugdíj), és hogy további szolidaritási elemek is jelentősen gyengültek.
 
A társadalombiztosítási alapok függetlensége mára eltűnt, így azok költségvetési sorrá, tétellé váltak, hasonlóan az államszocialista időkhöz. A  társadalombiztosítás, mint járulékfizetéssel „szerzett jog” megszűnt! A „statáriális” jogalkotás tehát egyértelműen lerombolta az addig elért történelmi eredményeket, kivívott jogokat!
 
Hogyan tovább?
 
Meggyőződésem, hogy a jelenlegi helyzet már középtávon is tarthatatlan! A nyugdíjrendszer egész értékrendi alapja, filozófiája vállalhatatlan az emberi méltóságot tisztelő, az időskori biztonságot valamire is tartó polgár számára. Új paradigmaváltásra, társadalmi párbeszéden alapuló egyeztetési folyamatra, az eltérő igényeket, érdekeket és élethelyzeteket méltányosan kezelő megoldásokra van szükség.
 
Kezdeményezem, hogy jöjjön létre a kormányzat, a nyugdíjas szervezetek, a parlamenti pártok és a szakszervezetek képviselőiből egy Nyugdíjreform Előkészítő Kerekasztal, mely szakértők bevonásával elvégzi a szükséges politikai és szakmai egyeztetéseket, elemzéseket, kijelöli a rendszerszintű változások irányát, időrendi ütemezésben rögzíti a törvénykezési munka menetét.
 
Ezt a kezdeményezést jól lehet a nyilvánosság előtt is kommunikálni, hiszen nem egy-egy részkövetelésről, hanem a méltányos, fenntartható és korszerű nyugdíjrendszer kialakításáról szól! A nemzetközi és a hazai támogatás könnyen megszerezhető hozzá, a generációs ellentétek sem hozhatók fel a kezdeményezéssel szemben! Ezt nehéz a kormányzat részéről is úgy elutasítani – bár valószínűleg meg fogják tenni, - hogy ne veszítenének a támogatottságukból a saját szavazóik köréből. Abban nagy az egyetértés a politikai oldalak és a szakértők között, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalan, változtatásra érett!
 
Merjünk nagyot álmodni! Nem is tehetünk mást! De ne halkan, erőtlenül, egymás között suttogjunk erről, hanem egyértelmű, határozott és közérthető módon a legszélesebb nyilvánosság előtt! Ne kedvetlenedjünk el a várható kezdeti visszautasítástól, fanyalgástól, rosszindulatú megjegyzésektől, hanem érveljünk igazunk mellett! Keressünk társakat, partnereket, mert bíznunk kell a változtatás esélyében!
 
Miskolc, 2020. július 5.
Lukács András
Borsod-Abaúj-Zemplén megyei
Nyugdíjas Parlament