A kis falvak alkonya (Vélemény)

2015.03.18 06:22

A házaspár talált egy olyan eladó házat az interneten, amilyenről álmodozott. A dél-borsodi falu polgármestere segítséget ígért, hiszen a tulajdonosok távol laktak, s azért bocsátották áruba az örökségüket, mert meghalt az édesanyjuk, s lakatlanná vált az épület. A polgármester segítségével sikerült is megismerkedni a kínált ingatlannal, épülettel, a jókora telekkel, garázzsal, ólakkal, tetszett is nekik, s az ár ellen sem lett volna kifogásuk.

Egyetlen aggodalmuk támadt. A környékbeli házak mind lakatlanokká váltak, némelyiket az idő vasfoga eléggé rendesen megrágta, mások pedig nem álltak messze a romosságtól. Szomszéd valaha lehetett, most meg kiáltásnyi távolságra sincs. A falu mintha az öregkori végelgyöngülés képét mutatná. Megrettentek, és maguk között nem kellett félóra sem visszafelé a kocsiban, hogy lemondjanak a vételről.

Ilyen a perifériák kis falvainak alkonya. Mik azok a perifériák? Az Európai Unió vizsgálata szerint húsz nyomorúságos régió találtatott az akkori 28 országban. Közöttük négy magyart jelöltek meg: Dél-Dunántúlt, Dél-Magyarországot, Észak-Alföldet és Észak-Magyarországot. A többi főként román és bolgár lett, s talán egy-két lengyel. A magyarok zömmel aprófalvas települések, habár mindegyik régióban találunk csillogó városokat: Szeged, Debrecen, s immár Nyíregyháza. A közeli agglomerátumukban élő falvak alvótelepülésekként nem panaszkodhatnak, azért például Szabolcsban van vagy kétszáz, amely távol él a központtól. Érdekes, hogy a régiókban a kisebb városok - mint például Komló, Mezőtúr, Demecser, Nyírlugos, vagy mások - sem nem vonzanak, sem nem virágoznak.

Az elnéptelenedés nem most kezdődött, még csak nem is a rendszerváltozással. A téeszesítés (1959-1962) kezdetben olyan következményekkel járt, hogy csak munkát kínált, jövedelmet viszont alig, vagy semmit. Hatására indultak meg a fekete vonatok nemcsak Szabolcsból, hanem Békésből, Hajdúból vagy Szolnok megyéből is, és mind többen települtek le az iparvárosokban, Miskolcon, Ózdon, vagy éppen a fővárosban. A falvak lakossága gyorsan fogyott, Lónyáé például két évtized alatt a felére zuhant, de harmadát vagy negyedét szinte minden agglomeráción kívüli település elveszítette.

És nemcsak a téeszesítés miatt. Nyírbélteken sosem volt közös munkaszervezetű téesz – csupán egyéni gazdákból álló úgynevezett termelőszövetkezeti csoport -, legutóbbi információm szerint mégis nyolcvan ház áll üresen a háromezer körüli lakost számláló faluban. És sokan elköltöznének, főleg középkorúak, de megoldhatatlan. Házukat képtelenek eladni, még bőven áron alul sem, de ha árában lenne rá vevő, akkor sem tudnának jobb helyen házat venni érte, olykor még telket sem. Marad az öregedés, és a kihalás.

Az Európai Unió fejlett országaiban azért támogatják a mezőgazdaságot, hogy a falvak népességmegtartó képessége maradjon. Ehhez – számításaik szerint – arra van szükség, hogy az agrárvilágból származó tőke-, továbbá a munkajövedelmek hasonlóak legyenek, mint a nemzetgazdaság más ágazataiban. Ez többnyire sikeres. Nálunk nem. A tőkejövedelem (kb. 3 százalék) nagyjából az ötöde a másutt elérhetőnek, a munkajövedelem pedig a nemzetgazdaság legalacsonyabbjait jelentik. Ez máris keményen csökkentené a falvak népességmegtartó erejét, hozzá kell azonban tenni, hogy egy olyan agrárpolitika is növeli a bajokat, amely nagyjából a múlt század húszas éveiben sem felelt már meg a társadalom érdekeinek, ráadásul a földbirtok-politika az utóbbi években kifejezetten feudális jellegű, és növeli a falusi reménytelenséget.

Nem fejlődtek a falvak? De, fejlődtek. Fájdalom, presztízsberuházások tömegével. Főterek, székely kapuk(!), másutt nem eladható szobrok, és hát a templomok. Kivilágítva persze, lehetőleg uniós forrásból. Olyan községeket is kineveztek városoknak, amelyek még sokáig küszködnek a falusi lét átkaival, a hiányos infrastruktúrával, a szolgáltatások lehetetlen állapotával, a kereskedelem kőkori színvonalával. („A nyomorultakból élünk!” – mondta nekem egy régi borzsovai szatócs. Aki tehette, hipermarketekben vásárolt.) Hozzá kell tenni: fontos beruházások is elindultak, például az egyes térségekre jellemző arzéntartalmú ivóvíz méregmentesítése.

Mindez azonban kevés. Az a fiatal, akiben pislákol némi spiritusz, már nem marad az alkonyodó faluban. Nem a szórakozást hiányolja, azt hamar pótolni lehet, hanem a megélhetést. Bökönyben például volt év, amikor huszonnégy pár mondott hűséget egymásnak, és mind a huszonnégy elköltözött. Munka után, persze. Mert az nincs. Ipari munkahelyek az elesett településeken legalább négy-öt évtizedig nem lesznek. Egy jó agrárpolitika még most is sokat segítene, amíg még nem késő, mert holt településeket persze az sem támasztana föl. De hát annak reménye a nullával egyenlő: sem a kormány, sem az ellenzék nem rendelkezik még csak homályos elképzelésekkel sem, mi lenne a teendő.

A támogatások százmilliárdjait konzumálja egy réteg, látszatja drága autókban mutatkozik. Az elesett térségek falvaiban pedig marad a kilátástalanság, az egyre kínosabb nyomor, s az üres házak növekvő száma.

nepszava.hu

Kun István publicista