A népszavazás tétje (Vélemény)

2016.09.13 06:27

Üzenjünk magunknak, hogy mi is megértsük: október másodikán szavazni fogunk valamiről, de hogy miről, azt a különböző politikai csoportok különbözőképpen definiálják.

Képtalálat a következőre: „voksolás”

A kormány által képviselt álláspont az, hogy üzenjünk Brüsszelnek, az Európai Uniót irányító adminisztrációnak, értsék már meg végre, az egész magyar nép véleményéről van szó: nem akarjuk ezeket az embereket az országukba beengedni, mert féltjük a közbiztonságot, tartunk a terrorista merényletektől és egyáltalán: a mi keresztény alapokon álló kultúránk és az ő iszlám alapzatú gondolkodásuk és viselkedésmódjuk között olyan nagy a különbség, amit mi nem fogunk tudni áthidalni, a befogadás veszélyeztet bennünket.

Talán jöhetett volna erre az egyébként logikus álláspontra egy keresztény kritika, hiszen a felebaráti szeretet éppen azokra vonatkozik, akik bajban vannak, és számtalan idézetet lehet hozni a Bibliából arra vonatkozólag, hogy Isten parancsolata nem teszi lehetővé, hogy válogassunk a segítségre szorulók között, de ilyen kritika csak Rómából érkezett, Esztergomból nem. Ferenc pápát a szegények megsegítésének programja tette a katolikus egyház vezetőjévé, ő halad is logikusan az általa választott úton (tíz- és százmilliók rokonszenvétől támogatva), Kelet-Európa katolikus vezetői viszont úgy látszik, némiképp másként gondolkodnak. Meglehet persze, nem sokat érne a püspöki kar egyértelmű kiállása a menekültek mellett, egy ilyen tartalmú pásztorlevél felolvasása a templomokban ki tudja, mennyire befolyásolná a népszavazás eredményét, de a kormányunk biztosan nem örülne neki. A kereszténység becsületét megerősítené, az egyház politikai státuszát viszont gyengítené, úgyhogy aligha kerül sor egy ilyen levél felolvasására, amint 1944-ben is csak a kolozsvári Márton Áron püspök tiltakozott nyilvánosan, szószékről a deportálások ellen. Azóta az egyházi vezetők elhatárolták magát az egyház akkori vezetőinek a nácik (egyébként általuk sem elfogadott) politikáját eltűrő viselkedésétől, viszont most pont ugyanúgy viselkednek.

Mint köztudott, az ellenzék ezt a népszavazást másképp értelmezi, szerintük is megvitatandó és fontos kérdés a menekültek ügyének kezelése, de erre ez a népszavazási kérdés nem alkalmas, ez pusztán azt szolgálja, hogy a kormány megerősítse a helyzetét, illetve azt a törekvését, aminek következtében a föderáció felé haladó Európa a nemzetek Európájává darabolódik szét. Ez a vélemény is logikusnak látszik, hátránya, hogy az alapkérdésről nem mond semmit, pusztán a népszavazástól való távolmaradást ajánlja, ami nem tűnik konzekvens és koncepciózus javaslatnak, inkább csak a vereség mértékének csökkentését célozza.

Milyen olvasattal fejtheti meg a népszavazás értelmét az, aki nem pártpolitikai szempontot követ, hanem a szavazás lehetséges következményeit mérlegeli? Az egyik lehetséges következmény nyilvánvalóan az, hogy kormányunk megerősödik itthon és külföldön. Ebből persze az fakad majd, hogy minden olyan tagállam, amelyik valamilyen uniós döntést sérelmesnek érez, népszavazáshoz folyamodik, és végül teljesen tehetetlenné gyengül az Unió. (Vajon, ha a magyarok támogatására fordított milliárdokról népszavazást rendeztek volna Németországban és más uniós államokban, milyen eredmény született volna?)

Következmény lehet az ellenzék katasztrofális térvesztése is, ami eldöntheti a 2018-as parlamenti választások sorsát, és emiatt a parlamenti váltógazdaság, mint rendszer illuzórikussá válik. Ez súlyos veszély, de sokkal súlyosabb ennél, hogy az idegenellenesség, mint fogalom, polgárjogot nyer a magyar politikai közbeszédben.

Ez utóbbi következménynek a súlyát sokan elhanyagolhatónak tekintik az előző kettőhöz képest. Emlékezzünk azonban arra, hogy az első világháború után polgárjogot nyert a magyar politikai közbeszédben a kirekesztés, és ez alapozta meg azt a közönyt és passzivitást, amivel 1944 tavaszán az ország eltűrte, tudomásul vette és részben támogatta 437 ezer ember deportálását. A pejoráló kifejezések használata, a „svábok”, a „tótok”, az „oláhok” gúnyolása, illetve a zsidók, a csehek, szerbek és a franciák folyamatos sértegetése veszélytelennek látszott, sem a politikai osztály, sem a közvélemény nem érezte benne az emberjogi szemlélet katasztrofális kimenettel fenyegető sérelmét.

Gyakran halljuk viszont azt az ellenérvet, hogy éppen az idegenek távoltartása garantálja, hogy nem lobban fel nálunk a rasszizmus lángja, ezért leginkább a most biztonságban levő kisebbségek érdeke a határok lezárása a menekültek előtt. Nincs tudományos bizonyíték semmire. Én személyesen úgy gondolom, hogy ha befogadnánk azt az 1300 menekültet, akiről szó van, megfelelő intézkedések esetén nem vállalnánk nagy veszélyt, és ha mégis bekövetkezne valamilyen atrocitás, mondjuk az arab fiatalok magyar lányokat zaklatnának, és erre reakcióképpen fellobbanna a rasszizmus, és esetleg súlyos kimenetelű jelenetekre kerülne sor, azért nem a befogadás gesztusa, hanem az ezt megelőző gyűlöletkeltő propaganda volna a felelős.

A legtöbb európai országban van közpénzből finanszírozott kormányhirdetés-kampány ez ügyben, de az a bevándorlók értékeit emeli ki és a tolerancia mellett érvel, nem az elutasítás mellett. Talán éppen azért, mert tudják, egy ilyen ügyben a másodlagosnak látszó, továbbgyűrűző hatás a legfontosabb.

Szunyogh Szabolcs újságíró