A nyugalom díja (Vélemény)

2016.05.03 20:06

A kormány propagandaokokból már most bejelentette, hogy jövőre 0,9%-os inflációt tervez, és ennyivel kívánja emelni a nyugdíjakat. Egyes baloldali pártok és a mögöttük álló nyugdíjasszervezetek tiltakoznak: ilyen kicsiny emelést még nem láttak. Emlékeztetőül: 2010 óta a nyugdíjak legalább értéktartók, azaz az árakat követik, a béreket nem. Elvileg. Viszont az elmúlt 3-4 évben a kormány rendszeresen felültervezte az áremelkedést, s ezáltal a nyugdíjak reálértékben kb. 8-9 százalékkal emelkedtek. Az alultervezés az év végén könnyen javítható, a felültervezés nem (könnyen).

Simonovits András

Simonovits András
közgazdász, nyugdíjszakértő

Kivételesen egyetértek a kormányzattal, ami a jövőre tervezett szerény nominális emelést illeti. Sőt hozzáteszem: az elmúlt évek túlemeléseinek is megvan már a böjtje. Például a megalapozatlan nyugdíjemelések elszívják a pénzt az egészségügy elől, s ez elsősorban az időseket sújtja. De az egyetértés leszögezésén túl megragadom az alkalmat arra, hogy általában is elmélkedjek a nyugdíjindexálásról.

Első közelítésben, ha nem lenne infláció, semmi gond nem lenne a nyugdíjakkal. Mindenki azt a nyugdíjat kapná egész nyugdíjas életében, amelyet nyugdíjazásakor megállapítottak a számára. És itt megjelenik a kezdő nyugdíj problémája, amely sokkal bonyolultabb, mint a nyugdíjemelésé. Jelenleg a kezdő nyugdíj függ a keresetektől, a szolgálati időtől és a nyugdíjba vonulási kortól. Elég bonyolultan. Nagyon leegyszerűsítve, ha valaki 40 éves szolgálati idővel, 63 évesen (a jelenlegi általános korhatáron) megy nyugdíjba, és mindvégig változatlan volt az átlagos nettó keresethez viszonyított nettó keresete, akkor az utolsó havi nettó keresetének 80 százalékát kapja kezdő nyugdíjként. Egyáltalán nem egyértelmű, hogy ez a helyes érték, s ha igen, akkor fenntartható-e az idők végezetéig. Svédországban vagy Németországban például évről évre korrigálják a nyugdíjakat az indexálástól függetlenül is.

Második megközelítésben van infláció, és leggyakrabban ezt követi a nyugdíjemelés. Bár az inflációs felülbecslést nehezebb javítani, mint az alulbecslést, de nem lehetetlen: addig nem emelik tovább a nyugdíjakat, amíg le nem morzsolja az infláció a korábbi túlemelést. Például ha 2013-ban három százalékkal túlindexálták a nyugdíjakat, akkor 2014-ben a kétszázalékos emelés helyett semmit sem kellett volna „adni", és még akkor is maradt volna 2015-re egyszázaléknyi visszatartandó emelés.

Harmadik megközelítésben szólnunk kell a mindenkori nyugdíjak és a mindenkori nettó keresetek viszonyáról, a helyettesítési arányról. Itt az infláció közömbös. Ha a reálbérek tartósan növekednek (például Lengyelországban 1992 óta vagy Magyarországon 1996 és 2007 között), akkor a már megállapított értéktartó nyugdíjak fokozatosan lemaradnak a nettó bérek mögött. Például évi kétszázalékos nettó reálbér-emelkedés esetén húszéves, nyugdíjban töltött időszak végére az eredeti helyettesítési arány a kétharmadára esik: 80 százalékról 54 százalékra. És ez már fáj. Húsz év átlagában a lemaradás „csak" feleannyi, de ez sem kevés: 64 százalék az átlagos helyettesítési arány.

Ezen a relatív lemaradáson könnyen lehetne segíteni: vissza kellene térnünk az 1992 és 1999 közti bérkövető nyugdíjemelési szabályhoz. Csakhogy ennek az időszaknak a nagyobb részében a reálbérek éppen zuhantak, és ezt követte a nyugdíjak reálértéke is. Kompromisszumos megoldásként adódik az ún. svájci indexálás (amely egyébként Svájcban már rég megszűnt). Ez a bér- és az árindexet átlagolja. Ezt is kipróbáltuk 2000 és 2009 között, és részben ennek meghaladására született a 13. és a 14. havi nyugdíj ötlete. Az elsőt be is vezette az MSZP–SZDSZ-koalíció, a másikat csak meghirdette a Fidesz 2006-ban, de „szerencséjére" nem kellett beváltania. 2009-ben éppen a svájci indexálás megszüntetésével sikerült a hitelezőket megnyugtatni.

Nincs egyszerű megoldás. A kezdő nyugdíj képlete és a már megállapított nyugdíjak emelése csak együtt kezelhető. Feltéve (de nem megengedve), hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer fenntartható: ha a társadalom vissza akar térni a svájci indexáláshoz, akkor csökkenteni kell a kezdő nyugdíjakat – s ezt visszamenőleg is érvényesíteni kellene. Ez nehéz feladatnak tűnik, ha nem is lehetetlen.
hirdetés

Eddig még csak az átlagos ke­resőről és nyugdíjasról beszéltünk. De mindenkinek minden évben a többiektől eltérő árindexe van, s ezt képtelenség figyelembe venni. Szólnunk kell arról is, hogy a ­különböző várható élettartamú csoportokat összességében különbözőképpen érintené a svájci ­indexáláshoz való visszatérés. Például a nők és a magasabb keresetűek jobban járnának, mert hosszabb ideig élveznék a reál­emelést. A férfiak és az alacsonyabb kere­setűek viszont inkább a kezdő nyugdíjak csökkenését érzékelnék.

A következőket azonban bízvást leszögezhetjük: 1. Nem szabad a nyugdíjakat az egészségügyi kiadások rovására emelni. 2. Minél előbb vissza kell állítani a nyugdíjplafont, nehogy elszaporodjanak a milliós nyugdíjak. 3. Megengedhetetlen, hogy a válság mélypontján, 2008-ban rögzített minimális nyugdíj nominálértéke változatlanul 28 500 forint, és a szociális segélyé pedig 22 800 forint. 4. Értelmes nyugdíjpolitikára lenne szükség.

Simonovits András
közgazdász, nyugdíjszakértő
nol.hu