A nyugdíjasok pártja (Vélemény)

2016.10.31 11:13

Azok után, hogy eltelt néhány békés-dolgos hétköznap a sajnálatos október 23-i események óta, és tudomásul vettük az üggyel kapcsolatos szerteágazó kommentárokat is, ideje leszögeznünk: semennyire sem meghökkentő, hogy ideges idős nénik-bácsik estek neki nyegle, sípoló fiataloknak a Kossuth téren. Teljesen igaza van annak, aki azt mondja: ha provokálsz, számítanod kell rá, hogy provokációd sikerrel jár. Ami történt, amúgy sem egyedi. Két éve Gyurcsány Ferenc demokratái is elagyabugyálták Gulyás Márton aktivistát szőrmentén. Arról meg még nem is beszéltünk, hogy a Fidesz-híveknél sokkal radikálisabb publikum egyes árpádsávosabb felvonulások alkalmából mekkora maflásokat osztott ki többször is a dolgukat végző riportereknek. Egy szó, mint száz, tényleg nem életbiztosítás lila-fehér mezben mocskoszöldekezni a ferencvárosi B-közép sűrűjében.

Más kérdés, hogy az említett idős néniket-bácsikat a Fradi vénaszkennelt szurkolóihoz sem szívesen hasonlítjuk, nemhogy a lázadó lelkületű vérmesebbekhez. Ám az indulat ezzel együtt érthető. Én például tavaly tavasszal ott voltam a március 15-ei Orbán Viktor-beszéden, ahol az azóta elfelejtett Kossuth téri kempingező – valami tuareg vagy mi – és fékezhetetlen agyvelejű kompániája csinált volna balhét, ha bír, és kifejezetten kellemetlennek éreztem zajos igyekezetüket. Mit mondjanak akkor a miniszterelnök elragadtatott rajongói, amikor közvetlen közelről a fülükbe fütyülnek?

Lépjünk is túl ezen, hagyjuk a prózai síkokat, foglalkozzunk a történtek szimbolikus tartalmával. Merthogy olyanja is van. A nyugdíjasok és a fiatalok összecsapásának képe megítélésem szerint arról is mesél, hogy a politikában mélyülnek a generációs szakadékok.

A nemzedéki meg nem értések.

Evidencia, hogy a közélet világának dolgai az idősebbeket behatóbban foglalkoztatják, mint az ifjoncokat. Felmérések tanúskodnak erről, de egy pillantást is elég vetni a vonatkozó rendezvények közönségére. Bármerre nézünk, nyugdíjasokat látunk. Nem véletlenül. Az ember úgy van összerakva – hadd fogalmazzak így: optimális esetben –, hogy önsorsánál fontosabbnak sejti gyermekei és unokái jövőjét. Az ő élete már megvolt. Lett, amilyen lett. Ám az utódokra még változatos kalandok várnak. Nem mindegy, hogy ezek a kalandok felemelik-e vagy porba sújtják őket. Tenni kell, amíg lehet.

Az sem mindegy, milyen a nyugdíj, és mekkora a rezsi. Vagy hogy a szokásoson túl hivatalosan is kell-e fizetni a háziorvosnak. Ám a saját szempontokon túl igenis vannak emelkedettebb típusúak is. Mindig. És épp annyi van belőlük, amennyi elég, hogy magasabb legyen a hajlandóság az aktívkodásra. A gyűlésre menésre, a tapsra és a boldogságra, de a dühöngésre és a pofozásra is. S főként az ikszelésre.

A politika szereplői tisztában vannak ezzel. Képesek lefordítani a jelenséget számtanra. Egyszerű: ha megvannak a nyugdíjasok, megvan a hatalom. Horn Gyula is ismerte a tananyagot – továbbá óriási tehetséggel beszélte a nyelvet –, és mára kívülről fújja a leckét Orbán Viktor is. Érdekes és messzemenő tanulságokkal szolgál összevetni a 2002-es váratlan vereség utáni Fidesz-rendezvények résztvevőit a 2016-osokéival. A nyilvánvalónál is nyilvánvalóbb: nem csupán az a 14 év adja ki a különbséget, amennyivel mindenki öregebb lett azóta. Az MSZP összeomlott – a nyugdíjasok Orbán Viktor ölébe hullottak. Nem csak maguktól jöttek persze, vagy mert nem volt jobb dolguk. Rengeteget dolgozott értük a háromszoros miniszterelnök. Hangsúlyok sorát helyezte át máshova, markáns üzenetek tömkelegét fogalmazta hatásosra.

Van azonban egy gyakori félreértés, amelyet muszáj tisztázni. Némelyek hajlamosak lenézni ezeket a célcsoportokat. Megkérdőjelezni döntési kompetenciáikat. Azt mondani, a hülye öregek minden hülyeséget elhisznek. Bizonyos csalók és gazemberek sikereiből ítélve ez a felvetés nem teljesen alaptalan. Összességében mégsem igaz. Nem tisztességes, illetve súlyos hiba is a megközelítés. Aki így következtet, semmit sem ért a lényegből. A lényeg nem más, mint hogy az idő múlásával átalakulnak a preferenciák.

Húszévesen semmi sem fontosabb a szabadságnál. Hetvenévesen mi másra vágynánk jobban, mint a biztonságra?

A szabadságunkat már megéltük, ha megadatott. Most békét akarunk és egyensúlyt. Az összes felmerülhető tekintetben. Abban bízunk, aki mindezt képes megtestesíteni. Garantálni. Megvédeni bennünket a békétlenségtől és az egyensúlytalanságtól. Ha Horn Gyulának hívják őt, jó, ha Orbán Viktornak, az is jó. Nekik onnantól egyenes az útjuk: fel kell mutatniuk az ellenséget – ez konkrét személyektől, csoportoktól a virtuális valóság elvont fogalmaiig bármi lehet –, és be kell bizonyítaniuk, hogy le akarják és tudják győzni őt. Így születik a nyugdíjasok pártja.

Amikor ideges idős nénik-bácsik nyegle fiatalokat vernek, nem ellenük és messze nem csupán önmagukért verekszenek. Hanem értük is. És értük is ikszelnek, amikor ez a feladat. Évtizedeik tapasztalatával teszik mindezt, és azzal a hittel, amely ebből fakad. Hogy a fiatalok semmi ilyesmire nem kérték őket – hiszen számukra a szabadság az első –, abban több a tragikum, mint a komikum. A felelősség ugyanakkor nem azoké, akik adják a pofonokat, és nem is azoké, akik állják. A felelősök fent állnak a tribünökön.

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 29.

mno.hu