Büszkeségeink

2016.08.28 07:46

Lapunk két korábbi munkatársát tisztelték meg az idén a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével. Bencsik Andrást, a jelenlegi Népszabadság ellentétének tekinthető pártállami Népszabadság pártrovatának egykori vonalas munkatársát
 

    és Bayer Zsoltot, aki nálunk árulta el Orbán Viktort, amíg vissza nem vásárolták az Orbán-árulásból.

Orbán-árulós korszakában itt gyalázta Simicskát, mondván, hogy miatta hagyta el a Fideszt, a G-day óta „amott” gyalázza Simicskát, a kettő közötti két évtizedben meg, amelynek nagy részét Simicska szolgálatában hörögte végig, mélyen magába rejtette a tollát bérlő nagyúrról alkotott véleményét a szókimondásával hetvenkedő tollzsoldos. Az egyik jellem­gróf márciusban kapta meg a lovagkeresztjét, a másik meg most.

Március 15-én megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét Bencsik András, és nem történt semmi. Most megkapta Ba­yer Zsolt, és megindult a föld. Márpedig a két sötét lelkű pasas között elvi és minőségi különbség nincs. Mindketten szenvedélyesen mocskolják hazájuk népét, amikor nem kedvükre dönt, mindketten honfitársaik tömeges legyilkolására szövetkezett urak és bandák elkötelezett hívei és propagátorai Prónay Páltól Imrédy Béláig, mindkettő nyíltan és borzasztóan sajnálja, hogy állatnak tekintett ellenfeleikkel nem állatokként bánnak, és nem hajtják őket a vágóhídra. Egyik sem habozik politikai és személyes érdekei szerint hazudozni és köpönyeget forgatni. Mindketten gyűlölik a korrektséget, és hevesen pártolják a származási és vallási alapú gyűlöletet. Mindketten megérdemlik tehát a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét abban az államban, ahol Orbán Viktor az állam. És az ő tollnokai az állam tollnokai.

De miért van most balhé, ha márciusban nem volt? Miért nem volt márciusban, ha most van? Akik fél éve elvannak azzal a lovagkereszttel, amelyből Bencsik is kapott, miért ne lennének el vele további életükben, miután kapott olyat még egy ugyanolyan?
Erre elvi válasz nyilván nincs, csak gyakorlati. Bencsiket nem kell észrevenni, neki nincs súlya, mert tehetsége sincs, és potens tolla sincs. Bayernek meg van. Őt észre lehet venni, mert fölszerelte őt az ördög nem csekély íráskészséggel, uszító- és konsternálóképességgel. A tanulság annyi, hogy következetes reakció nincs. Hanem egyszer csak valami kiváltja a kitüntetettek számottevő részének lázadását. A kitüntetettektől nyilván nem várható el, hogy minden kitüntetésosztáskor átnyomozzák a listát, van-e közöttük olyan, akivel ők nem kívánnak egy keresztközösségben maradni.

A kitüntetett tehát ki van szolgáltatva. És a kitüntetéssel együtt ezt a kiszolgáltatottságot fogadja el. Mondjuk, megbízik az államban, amely kitüntette őt, s ezzel a bizalommal fogadja el a kitüntetést. De hát az állam nem egy megbízható valami. Hol ilyen döntéshozók képviselik, hol olyanok, csak egy biztos: a változás. Az állam változik, története van neki. Lehet-e egy kitüntetett olyan optimista, hogy azt gondolja, ezentúl csupa olyan döntéshozó osztja majd az állami kitüntetéseket, akiről nem lehet elképzelni, hogy számára elfogadhatatlan alakokat tüntessen ki? Ennyire optimista ember bizonyára nem létezik.
hirdetés

2011-ben, amikor újjáalapították a Szent István-rendet, fölmerült a kérdés, szabad-e visszahozni az ország életébe egy olyan kitüntetést, amelyet megkapott a magyar szabadságharc leverésében szerzett érdemeiért Jellasics, Windischgrätz és pláne a véreskezű Haynau, a következő században pedig Hermann Göring, Ribbentrop és Ciano gróf. Egy neve elhallgatását kérő szakértő, aki az újjáalapítókhoz közel állt, erre a fölvetésre így reagált: „Ez a kitüntetés magán hordozza a történetiséget, abba pedig az is beletartozik, ha egy adott korszakban esetleg olyanoknak ítélték oda, akik mai szemmel már vállalhatatlanok”. A szakértő szerint „világszerte általános alapelv, hogy elfogadják a különböző érdemrendekkel járó történetiséget, mert ha nem így lenne, akkor mindenütt, szinte minden ciklusban újabb elismeréseket kellene alapítani, hiszen alig van olyan kitüntetés, amelynek ne lenne korábbról vitatott viselője. A francia becsületrendet is megkapta annak idején a szélsőjobb- és a szélsőbaloldal számos, ma már dicstelennek számító alakja, mégis a mai napig él a rend. Ugyanígy itthon sem mondta senki, hogy meg kell szüntetni a Kossuth-díjat attól, hogy annak idején Gerő Ernő is megkapta”.

    Ezzel nehéz vitatkozni. Az újjáalapított díjat Kertész Imre is megkapta, és őt sem zavarta, hogy Göring társa lett a Szent István-rendben.

Akik helytelenítették, hogy Kertész elfogadta a kitüntetést, azoknak sem Göring volt a probléma, hanem Orbán Viktor.
Arany Jánosnak, amikor megpróbálta visszautasítani a Szent István-rend kiskeresztjét, a rendtárs Haynau is probléma volt meg a kitüntető Ferenc Jóska is. De hát Deák-párti barátai voltak azok Eötvös Józseffel az élükön, akik elmagyarázták neki, miért nem teheti meg, hogy hivatalosan is visszautasítsa a kitüntetést. A közmegegyezésesen legnagyobb élő magyar költő kitüntetése hozzátartozik a kiegyezés és a koronázás  folyamatához. A nemzet érdeke, hogy dugja el szépen a fiók mélyébe a keresztjét, és ne vágja a király képébe.

Elfogadhatjuk tehát, amit a névtelen szakértő mond, csak akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az állami kitüntetések önmagukban nem érnek semmit. Önmagukban nem mondanak a kitüntetettről semmit. Hiszen ugyanannak a kitüntetésnek a viselője lehet a legkiválóbb és a legszörnyűbb ember, állhat jobbszélen, balszélen, középen, bárhol. Lehet nagyon jelentős és nagyon jelentéktelen személyiség. A kitüntetés nem a kitüntetettről mond valamit, hanem a kitüntetőről és a kitüntetettről együtt. És ha ez így van, akkor egy állami kitüntetés valóságos érvénye addig tart, ameddig a kitüntető kurzus/rezsim/rendszer. A kitüntetett érvényessége, érvénytelensége meg ettől független.

Arany János az Arany János a Szent István-rendtől teljesen függetlenül. Mikszáth is kapott ilyet. Ki tudta? Kit érdekel? Mit mond ez Mikszáthról, amit nem mondanak el az írásai? Bartók Béla nem fogadta el a Corvin-láncot. És? Kodály egy rakás Kossuth-díjat kapott a kommunistáktól. És? Tud erről a zenei világ? Nem, a zenei világ Kodályról tud, az ő Kossuth-díjai marhára nem érdeklik.

Aki pozitívan viszonyul a kitüntetőhöz, annak a kitüntetés pozitív jelzés, aki meg negatívan, annak negatív jelzés. Durván. Finomabban pedig azért ez a kitüntetési procedúra jellegétől is függ. A kitüntetőnek nem kell feltétlenül elfoglalnia a maga pártja, szellemisége, ízlése számára a kitüntetéseket meghatározó döntéshozatalt, különböző mértékben átadhatja a tényleges döntési jogot szélesebb kört vagy/és a politikától távolabb álló szempontokat képviselő grémiumoknak. Az így születő döntéseknek nyilván erősebb és tartósabb a hitelük, de a kitüntetett kiszolgáltatottságán a továbbiakra nézve ez sem változtat. Viszont hivatkozási alapot ad a kitüntetés elfogadására – az áltatásra és önáltatásra – azoknak, akik a kitüntető kurzust nem fogadják el. Mondhatják: nem is attól kapták a kitüntetést, akitől, hanem a szakma, esetleg a nép, avagy – pláne – a nemzet egészét képviselő grémiumtól.

Nekem többet érnek azok a kitüntetések, amelyeket nem az Egész képviseletére pályázó állami döntéshozó ad, hanem egy markáns értékrendet képviselő Rész. Mert akkor világos, milyen értékek szerint tartottak érdemesnek a kitüntetésre.

    A fentiekből bizonyára kiderül, hogy számunkra elfogadhatatlan figurák kitüntetése esetén a kitüntetés visszaadása is, megtartása is indokolható, egyik döntést sem lehet morális alapon elítélni, sem elvárni. Olvasom a Facebookon a visszaadók szövegeit, és tetszenek.

Meg a vissza nem adókéi is. Kőszeg Ferencé pláne: „Ha besúgók és gátlástalan hazudozók társaságában elfogadtam a kitüntetést, akkor egy náci bohóc miatt miért kellene visszaadnom?”

Eljutottunk már eddig a következtetésig három évvel ezelőtt is, amikor Balog Zoltán miniszter egy cégéres próbanácit tisztelt meg a Táncsics-díjjal (mint ahogy egyéb náciféleségeket – Bakayt, Petrást – is kitüntetgetett egyéb díjakkal). Voltunk, akik visszaadtuk a díjunkat, voltak, akik nem, de eszünk ágában sem volt elítélni egymást, és mindkét döntés indoklását az olvasóink elé tártuk. Akkor sem gondoltam, hogy valaminő erkölcsi kötelességemnek teszek eleget, csak azt gondoltam, hogy részt veszek egy tiltakozó akcióban, amelynek lesz valamilyen hatása. Valamilyen lett is, legalább magunkkal rántottuk a próbanácit, és megszabadítottuk tőle Táncsics Mihályt és a díjukat megtartó kiváló kollégáinkat.

Az az akció körülbelül egy tucat visszaadott díjjal miniatűr volt ahhoz képest, ami most kibontakozik. Ez egyszerűen imponáló. Rég nem éreztem ennyire, hogy van még szellemi ellenálló erő a hazában. A tét most sokkal nagyobb.

    Bayer nem egyszerűen a próbanácik egyike, hanem Orbán Viktor hangja. Azt mondja, amit Orbán mondana, ha mondhatná.

S amit majd mond, ha majd mondhatja. De azt már nem szeretném megélni.

Révész Sándor
nol.hu