Diósgyőr romjain

2016.05.22 12:34

„Gyárista vagyok, kérem szépen" – ez volt az a mondat, amelynek hallatán a két világháború között, s még jóval azután is elolvadtak ­Diósgyőrben a lányszívek, enyhültek a szigorú atyai ráncok, s hosszabb lakodalmas névsort állított össze gondolatban a leendő anyós. Gyáristának lenni rangot, közösséghez tartozást, szakértelmet, jó fizetést és kiszámítható életpályát jelentett.

A gyáristák bérlakást kaptak, gyerekeik a gyár által működtetett óvodába, iskolába jártak. Ha betegek lettek, a gyári kórházban, orvosi rendelőben gyógyították őket, bevásárolhattak az üzemi területen lévő húsboltban, pékségben, vegyeskereskedésben, használhatták a tisztasági fürdőt, s ha meghaltak, a vasgyári temetőben találtak végső nyughelyre.

fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

A Diósgyőri Acélművek elődjénél, a Lenin Kohászati Műveknél fénykorában 19 ­ezren dolgoztak, a gyárhoz szorosan ­kötődő ­Diósgyőri Gépgyár (DIGÉP) pedig további 12 ezer embernek adott munkát: a két vállalkozás százezer ember megélhetését biztosította a térségben. Igaz, akkor még a diósgyőri városrészt is magában foglaló Miskolc volt Budapest után a második legnépesebb vidéki város, ma viszont már Debrecen és Szeged is megelőzi. A rendszerváltás óta hetvenezer lakosát veszítette el a település: sokan az ország nyugati felébe vitték családjukat és szaktudásukat, mások külföldre költöztek.

A borsodi megyeszékhely nyugati részén lévő gyáróriás ma is százharminc hektárt foglal el a városból. Autóval sem egyszerű körbejárni. Bizarr látvány a vaskapuval elzárt, lánccal és lakattal védett, polgári ­stílusú hajdani míves irodaépület, amelyet ­csahos kutya őriz. Mellette a szebb napokat látott szocmodern üvegpalota, ami ma egyházi középiskolaként működik. A vasúti síneken túl ott a Hámor, az egykori étterem, ahová csúcsidőben százak jártak át ebédelni: most üresen kong, mállik róla a vakolat.

fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

Egyedül nem tudnánk bejutni a sorompóval elzárt, biztonsági őrökkel védett épületbe, ám szerencsénkre szakavatott kísérőnk akad, a nyolcvanegy éves Drótos László (jobb oldali képünkön), aki a Lenin Kohászati Művek – a DAM elődje – utolsó vezérigazgatója volt. Vele a kapun belülre is bejutunk, hogy ne csak kívülről, vagy a város feletti panorámakanyarból bámuljuk egy hajdan működő világ letűnt romjait.

Holdbéli tájra érkezünk.

A hatalmas kürtők körül méretes bokrok burjánzanak, az acélmű tetejére és oldalára fák nőttek. Mindent ellep a rozsda, a gomba és a moha. Az üvegablakok kitörve, a téglafalak, betonfalak beomolva.

    – Ami eladható vagy ellopható volt, annak a nagy részét már eladták vagy ellopták

– mondja Drótos László. Szavai szerint a ­diósgyőri acélgyártás kivéreztetése és az itteni ipar felszámolása tanulságul szolgálhatna a mostani és leendő kormányok számára, hogyan nem szabad elherdálni működő értékeket, vagyont, szaktudást. Bár bizakodásra adhatna okot, hogy a mostani kormány egyre erőteljesebben beszél az ipar újraindításáról, és az Irinyi-terv is sugall ilyesfajta irányokat, az bizonyos, hogy „a vas és acél országa" sosem leszünk.

fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

A Gerő Ernő által kitalált jelmondat ellenére nem lehettünk azok már a Lenin Kohászati Művek fénykorában sem, hisz az acélgyártáshoz szükséges legfőbb alapanyagot, a vasércet már a kohászat atyjának számító Fazola Henrik is hiába kereste az országban, Rudabányán is csak rossz minőségűt talált. Igaz, ő még a saját pénzét fektette az álmaiba, utódai viszont már mindannyiunk közös pénzét nyomták az ipar megteremtésébe. Az állam 1868-ban kezdte építeni a diósgyőri gyárat, a vasút fejlődésére alapozva. Síneket, tengelyeket, kereket, leszorítócsavarokat és más szerelvényeket gyártottak. Később diósgyőri specialitás lett a nemes és ötvözött acél­idomok gyártása, s nem titok, hogy a fegyvergyártásba is bekapcsolódtak.

A rendszerváltás történetét kutató Bíró Zoltán vezette intézet és archívum nemrég átfogó felmérést készített a diósgyőri gyárról, s videointerjúkban szólaltatta meg a hajdani munkásokat, vezetőket. Drótos László e felmérés keretében foglalta össze azt az „ívet", amelynek végén egy 130 hektáros „roncstelep" maradt a városnak ha nem is a szívében, de mindenesetre fontos területén.

A hazai gazdaságot korábban évszázadokon át meghatározó borsodi ipari régió az utóbbi három évtizedben halmozottan hátrányos vidékké vált. E térség ipari üzemei egykor jelentős belföldi és külföldi piacokat láttak el kifogástalan termékekkel, ami az itteniek százezreinek átlagon felüli megélhetési lehetőséget biztosított. A hagyományos nehézipari szerkezet – szénbányászat, vaskohászat, vegyipar – azonban a rendszerváltás után leépült, a gépipar, könnyűipar, élelmiszer- és építőipar hasonló sorsra jutott.

fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

– A helyzetet elsősorban a nemzet ipari közvagyonának gyorsított ütemű, gazdaságpolitikai illúziókra épített, hatalmas veszteségekkel járó magánosítása, az újonnan létrejött vállalkozások sorozatos csődje, a felszámolások, s a gyakori tulajdonoscserék idézték elő – summázta Drótos László.

    Szakmai, emberi egzisztenciák tízezrei omlottak össze, a munkanélküliségi arány a legmagasabbra ugrott fel itt.

A két különösen érintett észak-magyarországi városban, Miskolcon és Ózdon megszűnt a hagyományos munkás­szolidaritás, csökkent a lokálpatriotizmus, nőtt viszont a szegénység, a kilátástalanság, amely sokszor az idegenekkel és a cigánysággal szembeni gyűlöletbe csapott át. A műszaki értelmiség és az ipari munkások szakmai, emberi önérzete, munkája, társadalmi megbecsülése nagyon súlyosan megsérült. Nyilvánvaló, hogy emiatt sokan csalódottakká váltak, bizalmatlanok lettek a döntéshozókkal szemben. Többségük egyéni szenvedése, fájdalma közepette elfordult a közélettől, ezrek épültek le mentálisan és fizikailag is. A videointerjú alanyainak arcán

    látható volt a mélységes keserűség, frusztráltság, s az illendőségből visszafogott felháborodás

a történtekkel és azok előidézőivel szemben – állapította meg a kutatás. Hozzátették: Miskolcot magára hagyta mindegyik regnáló kormányzat. Az eltelt 25 év alatt gyakran szakmaiatlan, főleg csak politikai jellegű, hangulatjavítást célzó intézkedések történtek. Az ide juttatott állami támogatás nemhogy kompenzálta volna a rendkívüli veszteségeket, hanem jóval alatta maradt a többi magyar régióba kerültnek.

– Az úgynevezett spontán, majd a központi privatizáció „szent tehén" volt. Az ehhez kapcsolódó korrupció, a nemzet ipari üzemeinek kivéreztetése, felmorzsolása máig­ tabu, titkolandó témának számít a társadalom minden szintjén. Van, aki azért hallgat erről, mert nem rendelkezik a bizonyítékokkal, van, aki azért, mert maga is részese volt e botrányos folyamatnak. Jellemző, hogy 1994-ben Diósgyőrben a számvevőszék által feltárt törvénytelenségeknek, szabálytalanságoknak nem lett következményük, és az itt elherdált mil­liárdokért sem történt egyetlen egy felelősségre vonás, elszámoltatás sem – írták a tanulmányban.

fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

A helyiek szomorú anekdotaként emlegetik, hogy a tűzközeli „privatizátorok" – köztük hajdani államtitkár, egyéb, magas funkciót betöltő vezető – oly mértékben voltak érdekeltek a különféle gyáregységek értékének mesterséges leszorításában, hogy még

    az egyik páncélszekrényben lévő nyolcmillió forintnyi készpénzt is hárommillióra „értékelték le" a vagyonjegyzékben.

A gyárat 43 különböző egységre bontották szét, ami miatt a logikusan felépített, egymásra épülő gyártási folyamat szétesett, ma már nem összerakható. A privatizáció kezdetétől százharmincnál is több bejegyzett tulajdonosa volt a különféle egységeknek.

Az acélműveket előbb egy osztrák–orosz konzorcium vette meg, ám ez a magánosítás kudarcba fulladt, s évekig tartott, amíg az Állami Vagyonügynökség visszavásárolta céget. A kilencvenes évek végén a konkurens kassai Kelet-szlovákiai Vasmű jelképes egy dollárért vette meg a gyárat, amit újabb felszámolás követett. Drótos László­ szerint az elmúlt két évtizedben legalább 30-40 milliárd forintos állami tőkét pumpáltak Diósgyőr működtetésébe, ám

    ezek nem mindig voltak átgondolt beruházások.

Azok után, hogy a prosperáló egységeket leválasztották az acélműről és a hengerműről, voltaképp alá is írták a halálos ítéletét. – Olyan ez, mint amikor az emberi testről amputálják a kezeket és a lábakat, s azt várják, hogy továbbra is úgy működjön, mint előtte – fogalmazott.

Azért akad, ami még ma is működik ­Diósgyőrben. A kovácsüzemet egy korábbi alkalmazott privatizálta, s ma már kétszáz főt foglalkoztató részleget működtet. De állateledelt, műanyag vízi járműveket és kisebb vasszerkezeti elemeket is gyártanak a százharminc hektáros iparterület régi épületeiben. A gond az, hogy a volt kohászati művek területe osztatlan közös tulajdon, így ha bárki bármit fejleszteni szeretne, az összes tulajdonos hozzájárulását meg kellene szereznie. Ezért sokan inkább azt tervezik, hogy a város más, modernebb ipartelepeire költöznek át a vállalkozásukkal, végleg magára hagyva a volt vasmű romjait. Itt ugyanis még azokban a gyárépületekben is megállt az idő, ahol folyik valamiféle termelés. A régi öltözőszekrények berogyva, megkopva állnak a sarkokban, a szürke falakon még ott a Vietnamot éltető felirat.

fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

A volt vezérigazgató szerint külföldön vannak arra jó példák, hogy kiüresített gyárakat értelmes célokra hasznosítsanak. Az elhagyatott vízhűtő tornyokba kiállításokat álmodnak, a hatalmas csarnokokban teniszpályát, színháztermeket üzemeltetnek. Diósgyőrben is van példa hasonlóra: a Komlóstetői Kerékpáros Sport Klub több mint tíz évvel ezelőtt Miskolc városától megkapta hasznosításra a volt csavargyári csarnokot, ami ma Factory Aréna néven üzemel a vasgyárban. A közel ötezer négyzetméteres ódon ipari műemléket több tízezren látogatják, s rendszeresen érkeznek külföldi csoportok. Olyan extrém hely ez, ahol lehet falat mászni, hegyikerékpározni, de helyet adnak alternatív alkotóműhelyeknek és zenei fesztiváloknak is.

Félhektárnyi új élet a többi halódóból.

Doros Judit
nol.hu