Ez így becstelen (Vélemény)

2015.11.26 06:30

Elhagynak bennünket az orvosaink. Aki marad, vagy baleknak, vagy hősnek érezheti magát. Egyik változat sem alapoz meg optimális beteg-orvos kapcsolatot. Ami így lassan intézményesen is elenyészik. S ha nem vigyázok, erről úgy folyik tovább a szó, mintha a bérszegénységről, a korrupcióról, a hatalmi helyzetben lévők (a gázszámla-leolvasótól a legfőbb miniszterig) önkényeskedéséről vagy a futballról lenne szó. Megváltoztathatatlan dolgokról, amikkel együtt lehet élni, még ha nem is jó.

Amiről most beszélünk, azzal viszont nem lehet együtt élni. Hosszabb távon sok fájdalom és idő előtti, méltatlan halál jár vele. Ebben a körben éppúgy dönteni kell, mint az orvosnak, aki végzetes bajra utaló tünetet lát. Vagy közbelép és esélyt ad, vagy nem, és akkor már csak isten lehet irgalmas nekünk, s ez az opció gyakran nem jön be. Itt nincs értelme az értő beletörődésnek.

A törökök érkezése óta begyakorolt átkozódással fogadhatjuk a helyzetet: az unióban a szabad munkahelyválasztás alapjog, így megakadályozhatatlan, hogy a gazdagabb országok sokszoros fizetéssel elvigyék a magyar orvosokat és ápolónőket. És, szakadjanak szét, de ezt is csinálják. Nem képeznek elég orvost, mert ez a legdrágábban előállítható diploma, helyette viszik a mieinket és a környékről akit csak tudnak. Amire ők azzal mosolyoghatnak vissza, hogy királyian kifizették ezt a képzést azokban az ezermilliárdokban, amelyekkel 2004 óta támogatják az országot. Igaz ez? Komoly logikai feladvány, sokat lehet rajta gondolkodni, elmebajvívni, egész addig, míg nem kezd dagadni, majd hasogatni az ember lába, feje, lábfeje, mert akkor befejezné a dumát, és orvost keresne. Hiába. Ha nincs rengeteg pénze vagy nagyon jó telefonkönyve, le kell mondania minden civilizáció egyik alapértékéről, a fájdalommentes életről.

Létezik még az a logikai képlet is, hogy ha éppen olyan ütemben mennek el a magyarok az országból, ahogyan az orvosaik, a világban majd utolérik egymást, minden rendben lesz. Mint ismerősömmel, akinek az emírségekban azt mondták nagy bajára, hogy türelem, néhány hét, és jönnek a világhírű specialisták. Jöttek is, fölé hajoltak, és azt mondták intimnek hitt magyar nyelven egymásnak, hú, de ronda, az édesanyjába! A tietekébe, hangzott a válasz. De ott legalább meggyógyították. Az anyázás itthon viszont következmények nélküli.

Tehát dönteni kell. Beleraknak akár százmilliárdokat is az orvosképzésbe, hogy a jut is, marad is elv alapján itthon se legyen tartósan ellátatlan beteg? Nem kellene annyi pénz, mint amennyit a Magyar Nemzeti Bank költhet el minden érzékelhető hozzáadott érték nélkül, vagy csak a töredéke szükséges annak, amennyi a költségvetésben marad így, hogy a magánnyugdíjpénztárakba már nem fizetjük be a korábbi évi 250 milliárdot. És annyi sem kell, amennyit az energetikai cégek kivásárlására simán elköltött a kormány, csak éppen egy-kétszázmilliárd arra, hogy ne azért kelljen félni a betegségtől, mert elvisz, hanem azért, mert nem, és itt rohadunk a csillapítatlan fájdalomban.

A másik választási lehetőség az unióból való kilépés. Úgy megakadályozható az orvosok távozása. De legalábbis elvi esély van rá. Most nincs. E kettőn kívül az összes többi variáció, így a mai helyzet is, becstelen.

Nagy N. Péter
nol.hu

Tavaly a legtöbben Németországba (262 fő), Nagy-Britanniába (161 fő), Svédországba (112 fő), Írországba (93 fő) és Ausztriába (86 fő) mentek dolgozni orvosként.