Farkas András: A nyugdíjrendszer valódi gondjairól

2019.08.13 18:22

A mai nyugdíjrendszerben megítélésem szerint a következő öt gond a legégetőbb: (1) hiányzik az  átláthatóság és az előre tervezhetőség, (2) a nyugdíj összege nagyban függ a nyugdíjigénylés évétől, (3) a szolgálati évek beszámítása nem lineáris, (4) a nyugdíjemelés jelenlegi módszere gyorsuló tempóban a nyugdíjasok relatív elszegényedéséhez vezet, (5) a legszegényebb nyugdíjasokra nem jut külön figyelem.

 
 
1) Az átláthatóság és az előre tervezhetőség teljes hiánya.
 
A magyar nyugdíjrendszer áttekinthetetlen. Senki nem látja előre az élete során, hogyan nő a nyugdíja, hogyan épülnek a jogosultságai, mennyi járulékot érdemes fizetnie. Emiatt az állami nyugdíjrendszer motiváló ereje nulla.
 
Az átláthatóság hiányát elsősorban az okozza, hogy a bruttó kereseteinkből nettó nyugdíjat számol a rendszer, emiatt olyan bonyolult számítás-sorozat szükséges a nyugdíj kiszámításához, amit földi halandó föl nem fog.
 
A megoldás egyszerű: a világ összes fejlett nyugdíjrendszerének példáját követve át kell állítani a rendszert a bruttó nyugdíjszámításra. A bruttó keresetekből számított nyugdíj így maga is bruttó összegű lenne, vagyis adó- és járulékterhet viselne - ezzel egyúttal azt a méregfogat is kihúznánk, hogy a nyugdíjasokat "el kell tartania" az aktív korosztályoknak. A bruttó nyugdíjösszeget természetesen kedvezményes adókulccsal lehetne adóztatni.
 
A bruttó szemlélet révén egycsapásra átláthatóvá és követhetővé válna mindenki nyugdíjvárománya, s végre az egyéni nyugdíjszámla bevezetése előtt sem tornyosulnának akadályok.
 
 
2) A nyugdíjigénylés évétől nagyban függ a nyugdíj összege.
 
A jelenlegi nyugdíjrendszer legnagyobb méltánytalansága, ami meglepően kevés nyugdíjast háborított föl eddig, abból ered, hogy hasonló életpályák, hasonló szolgálati időtartamok, hasonló keresetek mellett is drámai mértékben eltérő összegű nyugdíjakat állapíthatnak meg attól függően, hogy melyik évben igényelte a jogosult a nyugdíját.
 
Akár 30-40 százalékos eltérést is okozhat, ha valaki hasonló karrierív után öt-hat évvel ezelőtt igényelte, vagy mostanában igényli a nyugdíját. Ennek oka, hogy a nyugdíjszámítás során a korábbi évek keresetét a nyugdíjbavonulás évét megelőző év átlagos kereseti szintjéhez kell emelni (valorizálni), s miután az utóbbi években meglódult a nemzetgazdasági átlagbér növekedése, a valorizációs mértékek is megugrottak.
 
Ezt az abszolút mértékben igazságtalan bánásmódot úgy lehet kiküszöbölni, ha a valorizáció nem egyetlen ugrással történne meg a nyugdíj megállapítása során, hanem az aktív korunk minden évében, évente valorizálnák az addig szerzett jogosultságainkat.
 
Ehhez persze olyan egyéni számla lenne szükséges, amely a nyugdíjjogosultságainkat évente nyilvántartaná. A jelenleg is létező társadalombiztosítási egyéni számla talán továbbfejleszthető lenne ilyen elveknek megfelelően. Vagy helyette végre be kellene vezetni a tényleges jogosultságokat mérő egyéni nyugdíjszámlák rendszerét, amelyhez kiváló példát szolgáltat az osztrák rendszer.
 
 
3) A szolgálati évek nem egyenletesen számítanak be a nyugdíjmegállapítás során.
 
A magyar nyugdíjrendszerben az első húsz év szolgálati idő majdnem kétszer annyit ér, mint a második húsz év. Teljesen szürreális. 20 év után 53% a nyugdíjszorzó, 40 év után viszont nem 106%, hanem csak 80%. Miért?
 
Ma már semmi értelme (ha volt valaha egyáltalán), ráadásul az egyes évek jelentősége is ugrabugrál, egy évnyi idő hol 1%-ot, hol 1,5%-ot, hol 2%-ot ér a nyugdíjszorzóban.
 
A linearitás teljes hiánya hozzájárul ahhoz, hogy a nyugdíjrendszerünkből teljes mértékben hiányzik az előre jelezhetőség, az átláthatóság, az áttekinthetőség.
 
Hogyan lehet ezt orvosolni? Lineárissá kell tenni a rendszert (az osztrákoknál például minden év egységesen 1,78%-ot ér az ottani rendszerben).
 
 
4) A nyugdíjemelés módja egyenes út a nyugdíjasok elszegényedéséhez.
 
A jelenlegi nyugdíjemelés az éves infláció mértékétől függ, és semmi mástól.
 
Ha az infláció alacsony, miközben a nemzetgazdasági átlagbér növekedése magas, akkor a nyugdíjak vásárlóértéke az aktív korúak keresetének vásárlóértékéhez képest hihetetlenül gyorsan leszakad. Szegényedik minden nyugdíjas a többiekhez képest minden évben, amíg az infláció alacsony, a bérnövekedés pedig magas.
 
Egyszerű példa: ha minden évben 3%-kal nő a nyugdíj, miközben 10%-kal nő az átlagbér, akkor 100 forintra vetítve az első évben a nyugdíj 103 forintra, a kereset 110 forintra nő. A második évben a nyugdíj 103 x 1,03 = 106,09 forintra, a kereset viszont 110 x 1,1 = 121 forintra nő. Az első emelés utáni 7 forint különbség a második emelés után már a duplájára, 14,91 forintra nő, és így tovább, minden évben nyílik az olló.
 
Hogyan lehet ezt orvosolni? A korábbi vegyes emelési rendszer valamely verziójával, amikor a nyugdíjemelés nem csak az infláció mértékétől, hanem az átlagbér növekedésének ütemétől is függ, akár közvetlenül, akár közvetve.
 
 
5) A legszegényebb nyugdíjasok helyzete.
 
A nyugdíjas társadalom több tízezer tagja havi 50 ezer forintnál kisebb nyugdíjból kénytelen élni.
 
A nyugdíjrendszer természetesen elsősorban munkanyugdíj-rendszer, vagyis a nyugdíj összege attól függ, hogy mennyi szolgálati időt szereztünk és  mennyi járulékot fizettünk aktív életünk során.
 
Akik azonban erre csak minimális mértékben voltak képesek, a munkanyugdíj elve alapján lassú éhhalálra számíthatnának - itt lép be a nyugdíjrendszer másik vezérlő elve, a társadalmi szolidaritás.
 
Ennek jegyében a kis összegű nyugdíjak emelésére haladéktalanul új módszert kell kidolgozni, és akár a nagyobb összegű nyugdíjban részesülők emelésének csökkentése terhére nagyobb arányú rendszeres nyugdíjemeléssel elviselhető életszínvonalat lehetővé tevő mértékűre növelni a kicsi nyugdíjak vásárlóértékét.
 
Szerintem ezt az öt fő gondot kell először megoldani a magyar nyugdíjrendszerben.
 
Aztán jöhet a fenntarthatóság kicsit bonyolultabb kérdésköre…