Geszti Péter szívszorító sorokkal búcsúzik

2021.04.16 10:17
 
 
Vannak emberek, akik nélkül nem létezik magyar kultúra. Törőcsik Mari közéjük tartozik. Direkt nem használok múlt időt, pedig ma – fájdalmas leírni – meghalt.
 
Nem sorolom csodás tehetségének és pályájának állomásait, megteszik helyettem a lapok. Csak egy apró momentumot idézek ide, melynek személyesen részese lehettem általa. 1975-ben – ötödikes koromban – együtt szinkronizálhattam vele egy francia filmet, az Akasztani való bolond nő-t. Ő Marléne Jobert magyar hangja volt.
 
Emlékszem, mekkora hatással volt rám a jelenléte, mint kisfiúra, aki ámulattal és tisztelettel léphetett be egy nagy művész aurájába a szinkronizálás során. (Még egy ilyen emlékem maradt gyerekszínész koromból, amikor Őze Lajos mellett lehettem Kis herceg egy rádiójátékban. Akkor éreztem még, hogy a mellettem álló színész elképesztő energiájú kisugárzásától valóban képes vagyok átlényegülni a szereppé, amivé lennem kell.) Emlékszem Törőcsik Marira, ahogy áll a sötét szinkronstúdióban, fekete garbóban, egy csendesen gomolygó kék felhőben, és a vásznat figyeli, ahogy a fekete-fehér képkockák futnak. Ezt a kék felhőt annak a ciginek a füstje festette köré, amit férje, Maár Gyula rendező fújt köré. Maár rendszeresen elkísérte a felvételekre, és – noha tilos volt – egyik cigiről gyújtott rá a másikra, Törőcsikkel együtt. Különleges párt alkottak, akikben a művészet és a szerelem szépsége ölelkezett – így is bántak velük a stúdióban, nem szóltak rájuk a cigi miatt. Maár két évvel korábban forgatta le Felhőjáték című filmjét, amit csak jóval később láttam és értettem meg. ÍMostantól így maradnak meg nekem örökre mindketten: egy kék, soha el nem múló felhő játékában.
 
GP
 

facebook.com