Ha nem változtatnak a nyugdíjrendszeren, soha nem látott válság jön

2015.11.08 09:42

A magyarországi nyugdíjrendszer ideig-óráig tartható csak fenn. A problémát a demográfiai krízis és az elvándorlás gerjeszti, de gond van az emberek hozzáállásával is. Ennél azonban sokkal nagyobb a baj: válság lesz a mindennapokban is. Talán már tíz-tizenöt éven belül.

A felosztó-kirovó rendszernek a második világháború után Magyarországon is kialakult modellje évtizedeken át tökéletesen működött. Nem meglepő, hiszen az akkori viszonyokhoz lett tervezve, s az nem a modell hibája, hogy körülötte jelentős mértékben megváltozott minden. A modell azért működött, mert a dolgozók jelentős része egyszerűen nem érte meg a nyugdíjas éveit. S ha megérte is, az nem tartott túl hosszú ideig. Vagyis nem okozott gondot a nyugdíjasok járandóságának kitermelése a befolyó járulékokból. Az pedig egyedülálló reformnak bizonyult, hogy az idősek nem maradtak magukra, az állam valamelyest hozzájárult a megélhetésükhöz.

A felosztó-kirovó rendszert, amely szerint a mindenkori aktív korúak finanszírozzák a mindenkori nyugdíjasok ellátását, a XIX. század végén vezették be a bismarcki Németországban. A rendszer a korábbiakhoz képest lehetőséget nyújtott arra, hogy azonnali megoldást nyújtson az idősek támogatására – a nyugdíjbiztosítás mellett hasonló kockázatközösséggel működött az egészségbiztosítás és a munkanélküli-biztosítás is.

Nagy-Britanniában később, már a XX. században vezették be a kötelező egészségbiztosítást, amelyet a nyugdíj is követett. A szigetországban annyival volt más a helyzet, hogy ott az állam mellett nagyon hangsúlyos szerepet kaptak a munkáltatók és a munkavállalók maguk is. Az állam mellett ugyanis a vállalatok és az alkalmazottak is kötelezve voltak arra, hogy saját helyzetüket megtámogatandó maguk hozzanak létre kockázatközösséget. Később az állam nagyobb szerepet kapott, de a központi felosztó-kirovó rendszer mellett hangsúlyos maradt a vállalati nyugdíjpénztár és az egyéni befizetés egyaránt.

A brit modell a szigetország mellett a skandináv államokban terjedt el, Európában a német modell lett népszerű. Magyarországon az első világháború után jött létre egységes nyugdíjbiztosítás – azt megelőzően az állami alkalmazottak befizetés nélkül kaphattak járandóságot öregkorukban, a többi munkavállaló a befizetései arányában részesült nyugdíjban.

Aztán 1928-ban a két rendszert egységesítették, és így jött létre az Országos Társadalombiztosítási Intézet. Ebben még nem voltak tagok a mezőgazdasági alkalmazottak: az ő ellátásukat az Országos Gazdasági Munkás- és Cselédpénztár biztosította. A két intézmény 1945-ben egyesült. A rendszer egyensúlya azonban romlani kezdett a század vége felé, hiszen a várható élettartam folyamatosan növekedett. Ezt tetézte az utóbbi évtizedekben az egyre csökkenő születésszám. A kettő következményeként a felosztó-kirovó rendszer finanszírozása mind nagyobb terhet jelent. Hiszen egyre kevesebb munkavállalónak kell előállítania az egyre több nyugdíjas járandóságának forrását.

Ma ez az arány nagyjából kettő az egyhez, vagyis két munkavállalóra jut egy nyugdíj kitermelése, 2050-re azonban az arány már egy az egyhez lesz, vagyis egy munkavállaló befizetése kell hogy állja egy nyugdíjas járandóságát. Ez végül kezelhetetlenné válik,

a rendszer bizonyosan nem lesz fenntartható a jelenlegi formájában.

A kérdés csak az, mikor jön el ez a pont. Szerencsére azért nem olyan hirtelen, mint egy vulkánkitörés, évtizedekre előre meg lehet becsülni a várható trendet. Vagyis elég jól megtervezhető, mikor kell kitalálni valami megoldást, amely ráadásul be is érik. Elvileg.

Az egyik lehetőség a felosztó-kirovó rendszer kiegészítése a tőkefedezetivel. Vagyis amellett, hogy a munkavállalók továbbra is befizetik a járulékaikat, amiből az állam fizeti a nyugdíjakat, adott összeget maguknak is félretesznek. Ezen az elven működtek a magánnyugdíjpénztárak az 1997-es nyugdíjreform eredményeként. A rendszer lényege az volt, hogy a munkaadók által fizetett járulék és az egyéni járulék egy része továbbra is a nyugdíjkiadások közvetlen finanszírozására ment, ám a teljes fizetnivaló jó része már tőkefedezeti rendszerben, saját számlára került. Így a pénztártagok, ha nyugdíjba mennek, az államra kisebb részben támaszkodnak majd, a nyugdíjkiadások negyedét így az állam meg tudja spórolni. Ráadásul a saját számlán felgyűlt részt nem veszélyezteti semmi, az örökölhető, jól befektetve pedig még kövér hozamot is termel.

A rendszer – sok más mellett – egyik hátránya az, hogy addig, amíg az első generáció el nem megy nyugdíjba, a költségvetést brutális extra kiadás terheli. Hiszen bár 40 év múlva kevesebb nyugdíjat kell majd fizetni, ám addig ezt a tételt bele kell tenni a rendszerbe. Éves szinten nagyjából 350 milliárd forint költségvetési lyukat kellett betömni, ez a GDP több mint egy százaléka, a teljes nyugdíjkiadás tizede.

Az állam 2010-től felszámolta ezt a pillért. Ezzel egy csapásra eltűnt a lyuk, hiszen minden fillér az állami nyugdíj-biztosítási alapba került ismét. Az más kérdés, hogy ezt éppen akkor sikerült véghezvinni, amikor belátható távolságban volt már a lassú megtérülés. Hiszen az első pénztártagok lassan nyugdíjba mentek volna, ami esetükben sokkal kisebb költséget jelentett volna. De a költségvetés állapotán a pillér azonnali bedöntésével lehetett a legkönnyebben javítani.

A magán-nyugdíjpénztári rendszert több probléma miatt jogosan érte kritika. Ezeket mindenképpen indokolt volt feltérképezni, és kezelni kellett a feltárt hiányosságokat. Lehetőség szerint a rendszeren belül. Ha ez mégsem lett volna célravezető, s nem maradt volna más logikus megoldás, csak a magán-nyugdíjpénztári pillér megszüntetése, akkor is célszerű lett volna a pillér sima összedöntését elkerülni. A rendelkezésre álló vagyont a rossznak ítélt nyugdíjpillér kiiktatásával is meg kellett volna tartani nyugdíjcélokra. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a reformnak szánt pillér kidöntése nem hozott megoldást, ráadásul az időközben felhalmozott 3000 milliárd forint is elfolyt.

nol.h