Irány az urna! (Vélemény)

2019.10.10 14:10

Nem vagyok hülye, tudom, hogy a Borkai bebukása előtt is ugyanígy ment minden, EU-s pénzek lenyúlása, családi melóosztogatás, százalékok visszaigénylése, strómanok használata, legfőbb és egyéb ügyészségi élés-biztosítás, rendőrség magáncélra történő hasznosítása, csak ez a repülő, jacht, csajok, komplex szolgáltatás, pia, kábítószer, szex szavakkal töltött, tipikusan kereszténydemokrata (pár éve még polgári), történet, mely jobbára milliárdos, néhányszor százmilliós, esetenként csak tízmilliós nagyságrendű számháborúval lett spékelve, elgondolkodtatott.

 
 
Borkai és társai lepedőakrobata mutatványai mellékesek, mondhatni: ha nem maszatolná össze a közös bizniszben, haveri agyalással és jogszerűnek látszó eljárással szerzett istentelen nagyságú pénz, azt mondanám: családi ügy, ha ez belefér az első számú polgár és a first lady, no meg a gyerekeik világképébe, otthon intézzék el, aztán majd látjuk, hogy a családi perpatvarnak (vagy az alkudozó egyezkedésnek) mi lett az eredménye.
 
Szóval megpróbáltam mindezt félre tenni, és csak arra figyelni, ami nemcsak a győrieket, de mindannyiunkat, a „Tisztelt Állampolgár!”-okat, ahogy a kormányfő szívhez szóló leveleiben köszön be (hívatlanul) az otthonainkba. Jelesül arra, hogy milyen világban élünk mi, állampolgárok, akik a „millió” –t inkább csak akkor ejtjük ki, amikor hazánk lakosságát kérdezik, vagy ha arról beszélgetünk, hogy félmillió magyar próbálja összekaparni a megélhetésükhöz szükséges pénzeket a gyűlöletes migránsokkal teli, más kultúrákkal keveredő, élhetetlen, fejlett államokban, vagy például, ha a svájci Frankos hitel ügyében megtudjuk, hány milliót akar elszívni tőlünk a bank, azután is, hogy már az otthonunkat beporszívózta.
 
Mi, ezek a rohadtul „Tisztelt Állampolgár!”-ok vagyunk azok a barmok, akik egymást lökdösve vonulunk az urnákhoz, most például a vasárnapi választások alkalmából, hogy azokat, akik számára a milliók, a tíz- és százmilliók, meg a számunkra elképzelhetetlen, előlünk titkolt, zsebből zsebbe vándorló, abszolút elérhetetlen milliárdok mindennapos „számsorok”, mondhatni primer számok, szóval hogy azokat besegítsük abba a pozícióba, melyben hétfőtől kezdve újra kezdhetik, és ismételgethetik pénzügyi manővereiket, ahogy hirdetik is a sokat (nem) mondó szlogenjüket: „Folytatjuk!”, és hozzá parancsolatot is illesztenek: „Ne mondj rosszat a Fideszes társaidról!”, mert a Mózes Tízparancsolata nem elég, mondhatni: ezeknek még az sem elég, semmi sem elég. Pedig ott van a lényeg, a „Ne lopj!”, meg a „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!”
 
Hát mi az, hogy ne mondj rosszat a rosszról? Milyen keresztény az, aki a rosszról hallgat, vagy ami még durvább: jót mond? Ezt kövessék a papok, a rossz meggyónása után dicsértessék a vétkeseket, a bűnösöket Jézus nevében? Kéne az, ami nincs: HIVATAL! Hivatal, mely a legfelső hatalom embereit is ellenőrzi és bünteti. Ez az, ami nincs. Illetve Patyomkin-formában van, látszatból, mert egy (kereszténynek hazudott) demokráciában is adni kell a látszatra.
 
Ami még elgondolkodtatott: a „nem lépek vissza” merészsége, a vakmerőnek nevezhető bátorság, amit csakis abban a tudatban mondhat ki a polgármesteri címre ismét aspiráló hajdani bajnok, hogy a nép egésze úgysem tud róla, hisz a sajtó a kezükben van, a tévébe be sem kerülhet a róla szóló hír, és hát akik az én embereim, híveim, úgysem hiszik el, hisz ez csak a gonosz ellenzék mesterkedése, az egész csak kitaláció, tehát maradjon csak nekünk a bajnok. A hátszelet pedig ugyanazok biztosítják, akik eddig is mindent elnéztek a bajnoknak, akik tudják, hogy mit tud (róluk is) a bajnok, akik sors- és elvtársai, ha magukba néznek, talán bűntársai is, így aztán nem csak vakmerő, de magabiztos is, mert tudja (biztosítva van), hogy még így, beszennyezetten is nyer(het).
 
Erkölcstan órai anyag: Szolnok polgármestere se mondott le az után, hogy (a bekapcsolva felejtett mikrofonon át) lekurvázta a hozzá forduló nyugdíjas asszonyokat. Mit számít egy ilyen semmiség? Attól még „jól vezeti” a várost.
 
Így megy ez manapság, ki a hó végét lesi, ki a milliárdokat számolja. Ki a fanatikusok vakságával talál oda az urnához, hogy ugyanezek mehessenek újra repülővel az adriai yacht-bulikra, ugyanők szórhassák kábítószerre, piára és csajokra a közösből szerzett milliókat, üzletelhessenek szántóföldekkel és más területekkel, ingatlanokkal és kastélyokkal, kikötőkkel és közvilágítással, és egy kukkot se szóljanak, amikor a saját zsebbe került 13 milliárddal a közös kasszából számolnak el, azaz mi, barmok is beszállunk az újdonsült milliárdosunk központból létrehozott vagyonának „megmentésébe”.
 
És megyünk, csak megyünk az urnákhoz, akár a barmok a vágóhídon: tudva, hogy mi vár ránk, és mégis, agyatlanul, gondolkodás nélkül, fanatikus hittel, csak hogy a mi szeretve tisztelt milliárdosainknak, az ország leggazdagabbá lett (tett) embereinek, a polgári-keresztény elitnek továbbra is lehetőséget adjunk, mert megígérték, hogy folytatják.
 
szerző: Nagy Bandó András