Kéri László: Vége, vége, vége - és a folytatása

2020.07.01 13:04

A most elmúló júniusban számos fontos dolog véget ért. És legalább ugyanennyi, szintén fontos ügy tovább folytatódik, noha ezek között sok olyat találni, aminek jobban örültünk volna, ha véget ér.

Kéri László
 
Vége lett a tanévnek, pedig szinte el sem kezdődött. Március közepén egyetlen hétvégén volt kénytelen az ország összes tanintézménye átállni egy olyan oktatási formára, amelynek megoldhatóságáról előtte senkivel sem egyeztettek – igaz, nem is lett volna kivel és hol. Több százezer magyar család egyik napról a másikra kényszerült arra, hogy mindennapi életvitelébe beépítse az iskolai működés csakis otthon megoldandó feladatait. Most, június végén, még nincs – hiszen nem is lehet – átfogó képünk arról, hogyan élte meg mindezt Magyarország otthon ragadt, otthon dolgozó és otthon tanuló népe.
 
Vége lett a karanténnak, bár nagyon sokan úgy tettek, mintha nem is lett volna. A mai magyar társadalom egyik része – mondjuk így, hogy a többsége – komolyan vette a világjárvány kiszámíthatatlanságát, és heteken át, önként is vállalta mindazon kényelmetlenségeket, amelyek elviselésére amúgy a többségnek semmiféle előzetes felkészültsége nem volt. A társadalom másik része viszont látható módon, nem törődött ezzel. E nyílt figyelmetlenségnek sokféle oka, magyarázata lehetséges. Utólag is érdemes lenne megtudni a különbségek mozgatórugóit és lehetséges magyarázatait.
 
Vége lett a rendkívüli állapotnak, pedig az elfogadásakor sem tudtuk, hogy voltaképpen miért kellett elrendelni. Utólag is nehéz felfedezni olyan karakterű döntéseket, amelyeket az Orbán-kormány az elmúlt évek során folyamatosan kiszélesített cselekvési mezőjében ne lett volna képes gond nélkül keresztülvinni. Így nem marad más elfogadható következtetés, mint az, hogy a szűkebben vett hatalmi térben való használhatóság lehetett fontos, azaz az ellenzékkel szemben meggyőző és eredményes fegyverként való alkalmazás. És ez valóban látványosan sikeres volt.
 
Vége lett a nemzetközi bezártságnak, hiszen a külügyminiszter még június közepén közölhette az örömhírt: korlátozások nélkül megnyíltak a szomszéd országok közül a V 4-ek és Ausztria, mehetünk mindenhová szabadon. Azt viszont nem mondta, hogy sem a vonatok, sem a Volán-buszok nem járnak még, ezt csak az tudhatta, aki esetleg elment volna jegyet venni – fölöslegesen.
 
Vége lett a katonák munkahelyi és vállalati jelenlétének, ám az elmúlt hónap során, egyetlen értelmes és elfogadtató magyarázatot sem hallhattunk arról, hogy miért is lett szükség kivételes gyorsasággal erre az egészen párját ritkító ellenőrzési formára. És arról is fölöttébb szűkösen szivárgott információ, hogy mi dolguk volt több mint száz üzem/intézmény mindennapi életének irányításában.
 
Véget ért a focibajnokság – június utolsó hetében. Az öröm többszörösen is határtalan, hiszen „BajnoklettabajnoklettaFerencváros”. S ami még határtalanabbul örömteli fejlemény: bronzérmes lett Felcsút NB 1-es csapata, mert a büszke és nagyképű unió a kontinensen aligha tud még egy olyan országot felmutatni, ahol egy ezernyolcszáz főt számláló falucska a tehetsége, akarata és áldozatkészsége nyomán, képes lenne kiharcolni a nemzetközi kuparészvételt. A falu lakói számára ezután már nemcsak álom egy esetleges Bayer München-Felcsút, avagy egy Real Madrid-Felcsút-mérkőzés – minden az őszi szerencsés sorsoláson múlik. A csákváriak meg a tabajdiak majd megpukkadhatnak az irigységtől /Sorosról nem is beszélve /!
 
És június utolsó napjaiban véget érhet az idei tavaszi parlamenti szezon is. Elfogadhatják azt a jövő évi költségvetést is, amelynek az idei bázisszámairól emberfiának nem lehet ugyan világos képe, de magyar ember a bátorságáról ismerszik meg. És ezen a tavaszon megtudhattuk, hogy ebben a parlamentben éppen 133 bátor egyén tevékenykedik, ők pedig mindenkit megszégyenítő bátorsággal fogadnak el bármit, amit eléjük tesznek.
 
És – talán – véget érnek azok, a hetek óta tartó zavargások, amelyek az USA-ban egy hónapja kezdődtek el egy olyan konfliktus kapcsán, amely a mindennapos amerikai életben azelőtt távolról sem tűnt rendkívülinek. Ám az idei év különlegesen feszült és drámaian sok áldozattal járó hetei/hónapjai ezúttal arra teremtettek alkalmat, hogy milliók az összegyűlt, halmozódó, lappangva is robbanás-kész feszültségeiket éppen a lehető legszerencsétlenebb állapotok között turbózzák fel magukban polgárháborús indulatokká.
 
A júniusi eseményeken végigtekintve, ugyanakkor több mint szembetűnő jónéhány olyan folyamat töretlensége, amelynek fennmaradása, újbóli felbukkanása és szívós jelenléte sokkal többeknek okoz keserűséget, csalódást és kudarcérzést, mint ahány embert esetleg megörvendeztetnek ezek az „állandóságok.”
 
Nem ért véget, sőt, új és látványos fordulójához érkezett a negyedik éve meghirdetett „kultúrharc” becenevű, egyoldalú, hisztérikus és féligazságokkal, néha nyílt hazugságokkal „megindokolt” szakadatlan nyomulás és foglalási vágy. A küzdelem ebben a hónapban a leghangosabban a Színház- és Filmművészeti Egyetemért kezdődött és dübörgött. Ennek a dramaturgiája és lépései nagyon is jól ismertek voltak az előző évekből, akár a CEU, akár az MTA tönkretételének folyamatából.
 
Nem ért véget a hazai média teljes területének állami/kormányzati felügyelet alá történő gyömöszölése, pedig azt hihettük, hogy ezen a területen már aligha akadna újabb elfoglalni való. Tévedtünk, mert a most elmúló hónapban a legnagyobb portált, az Indexet kényszerítették arra rá, hogy magától állítsa át a szerkesztőségi munkájuk körülményeit jelző barométerüket a „veszélyeztetett” állapotra. A portál külső helyzete ugyan napról-napra változik, ám az eddigi hírek alapján nem kétséges, hogy a függetlenség jövőbeni korlátozását milyen irányból kell sejtenünk.
 
Nem ér véget, sőt, csak most fordulhat igazán célegyenesbe a Paks II. nevű projekt, amely a magyar gazdaságtörténet legnagyobb volumenű beruházásának ígérkezik. S amelyről ehhez képest, alig lehet bármiféle érdemi információt megtudni – állítólag az orosz partner kívánságára. Úgy tűnik, hogy a magyar állam szuverenitására és a függetlenségi eszmények elismertetésére olyannyira kényes kormányfő ezen a téren nem pályázik a fekete öves mesteri minősítésre, az orosz-magyar relációban beéri a junior minősítéssel is. A zrt. éppen e hónap legutolsó napjának délutánján nyújtotta be a „létesítési engedélykérelmet” az OAH-nak, amely hatóság 15 hónapnyi időt kap a 283 ezer oldalnyi dokumentum tanulmányozására. Folyt. köv.  még sok-sok éven át. Attól tartunk, hogy 15 hónap múlva sem leszünk ez ügyben sokkal okosabbak és tájékozottabbak.
 
Nem ért véget a Széchenyi Bank több évvel ezelőtt megesett elbukásának számtalan gyanúra okot adó története sem. Olyannyira nem, hogy az eljáró szervek csak öt év elteltével szánták magukat rá, hogy házkutatásokat tartsanak, letartóztassák és előállítsák, kihallgassák azokat, akikről legalább öt éve lehetett tudni, hogy e bank elbukásában komoly felelősségük van/volt.
 
Nem változik a leggazdagabb magyarok élvonala az idén sem, bár a júniusban megjelent összesítésből ugyan az derül ki, hogy a legszűkebb elit kimutathatóan jelentős veszteségeket szenvedhetett el. De az uralkodó csoportokat továbbra is azok jelentik, akik a 2010 után megszerzett politikai kapcsolataik révén, folyamatosan állami/költségvetési és uniós forrásokhoz jutnak. Ez a gyümölcsöző állapot még a karantén sanyarú hónapjai során is inkább javult, mintsem gyengült volna. Talán az még megér egy külön mondatot, hogy e kivételezett és kedvezményezett helyzet mindenekelőtt vonatkoztatható arra a Mészáros Lőrincre, aki amúgy is első számú és emblematikus figurája e különös meggazdagodási történeteknek.
 
Nem ért véget, sőt, az imént zárult hónap során jelentős mértékben felerősödött az a fajta kormányzati törekvés, amit nem lehet másképpen nevezni, mint az októberben elszenvedett önkormányzati választási vereségért történő ádáz revansvágy és büntető hadjárat. Júniusban sikerült például a Lánchíd felújítása, valamint a jövő évi költségvetési szabályok alakítása alkalmával olyan újabb frontokat nyitni, amelyekben egyértelműen a szenvedő fél Budapest, továbbá azon önkormányzatok, amelyeket nem a kormánypárti vezetők irányítanak. A legutóbbi hetek valamennyi kormányzati akciója, a megszólaló első számú fideszes vezetők összehangolt támadás-sorozata mind-mind arra utal, hogy ezt a harcot Orbán Viktor élet-halál küzdelemnek tekinti.
 
S akkor, ezen a ponton nem ártana egy közbevetett összegző megállapítást tennünk. Minden jel arra utal, hogy a járvány következtében előállt válságot a kormányfő hasznos bevezető akciónak tekinti a következő választásokat megelőző kampány elindításához, és valamennyi lépésének, döntésének értelmét ez a megfontolás mozgatja. Látszólag válságkezelésről lenne szó, látszatra gazdaságvédelemről beszélnének, látszólag segítőkész államot tisztelhetnénk; látszat szerint se szeri, se száma a különféle alkalmi válságkezelő kabineteknek, akcióterveknek, ám mindez csak szó, szó, szó. A valóságos döntések, a dumákon túli lépések egyetlen értelmét a hatalmi szerkezet könyörtelenül hiánytalan és hézagmentes kézben tartása adja meg. Pedig…
 
Pedig van még itt valami, ami szintén nem ért véget. A járvány. Az továbbra is pusztít, terjed. Érdemes megnéznünk, hogyan álltak a legalapvetőbb adatok június elsején és most, a hónap utolsó napján:
 
Június elsején:
 
Összes megbetegedett: 6 millió 363 649                 napi új beteg: 105 491
 
Elhunytak összesen: 380 355                                 napi elhunytak: 3118
 
Június 29-én:
 
Összes megbetegedett: 10 millió 483 ezer              napi új beteg: 160 985
 
Elhunytak összesen: 510 048                             napi elhunytak: 3415
 
Tudom, tudom, a járvány jelenlegi gócpontjai távol kerültek hazánktól. Ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy a pandémia megszűnőben lenne, a dinamikája éppenséggel jóval erősebb, mint egy hónappal ezelőtt. Egyszóval, lenne min elgondolkodni, hogy minek kellene véget vetni és milyen legyen a folytatás.
 
Kéri László
hirklikk.hu