Lukács András: Az ember, a statisztika, a verseny (Vélemény)

2021.05.12 16:33

Megdöbbentő, amit nap, mint nap meg kell élnünk. Elkeserít, pedig koromnál fogva már nem kellene meglepődni, csodálkozni azon, hogy az aktuális politikai elit – vagy csak a regnáló rezsim(?) – sajátosan szemléli, vagy minimum láttatni akarja a magyar valóságot. Nekünk, akik itt élünk, meg akarják magyarázni, el akarják fogadtatni, hogy amit átélünk, megtapasztalunk, az nem igaz, nem úgy van. Rosszul látjuk, nem értjük a dolgok lényegét. Esetleg megtévesztettek minket a nemzetet elárulók.

 

Több, mint egy éve a mindennapok része a koronavírus járvány, annak valamennyi hatásával, következményével. Az elején megijedtünk, találgattunk, féltünk. És zavarunkban, illetve sokan azért, mert figyeltek a hazai és külhoni szakemberek véleményére, elkezdtünk vigyázni magunkra, családunkra, a környezetünkben élőkre. Meglepően sokan váltak fegyelmezetté. Büszkék voltunk az eredményünkre. A sajtó, a média azt harsogta, hogy a kínai, majd az olasz, a spanyol, az angol, a közeli és távoli térségekben mennyien halnak meg a járvány következtében. Szörnyülködtünk az adatokon, és kaptuk a magyarázatot, máshol mit, hol rontottak el. Elsősorban a politikusok! Mert ŐKET azért választottuk/választották meg, hogy megoldják a felmerülő problémákat. Azért, mert ŐKET ezért tartjuk!
 
Akkor mi voltunk a „bezzeg” ország. Viszonylag kevés (mihez képest?) halott, jó statisztika, előkelő helyezés a globális „versenyben”. A kormány kihúzta magát, és büszkén hirdette: sikeresen legyőztük a vírust! Megmutattuk a világnak… Így kell ezt csinálni! Megnyertük a versenyt, mi győztünk. És jött az ősz. Bejelentés érkezett a kormányfő részéről: sikeresen felkészültünk, minden embert megmentünk, aki a vírustól megbetegszik!
 
Tudjuk, mi következett. Az ígéret betartásában már nem bízhattunk, mert a tények mást mutattak. Ám a magyar ember megbocsájtó, vagy nagyvonalú, és túllép a „kis túlzáson”. De jött a február, március, majd az április. Embertelen állapotokról suttogtak, majd beszéltek az egészségügyi dolgozók, és ezt tapasztalták azok is, akik kórházi ápolásra szorultak. Naponta szembesültünk azokkal a számokkal, melyek mögött minden esetben többnyire idős, de egyre több fiatal ember is volt. Akiket már hiába vártak haza a gyermekek, unokák, vagy a szülő, a férj, a feleség. Egyre több család gyászolt, gyászol.
 
Szomorú tény, de már több, mint 26 ezer honfitársunkat veszítettük el a pandémia következtében! Több, mint huszonhatezer ember hiányát érezzük, akik nem statisztikai adatok! EMBEREK! Emberek, akik már nincsenek szeretteik körében, akiket hiába várnak, várunk már haza!
 
A humanista értetlenül néz körbe kicsiny hazánkban: miről szól a közbeszéd? Nem is olyan rossz a magyar statisztika, csak máshol nem így „csinálják”, nem ilyen korrektek. Tehát máshol elcsalják a statisztikát. És egyébként is, ha másként nézzük az adatokat, ha mást viszonyítunk máshoz, akkor a nemzetközi versenyben is teljesen jól állunk.
 
Ilyenkor szoktam feladni, és legyinteni. Ezt komolyan gondolja valaki? Ezt elhiszi valaki? Értelmes. gondolkodó ember miért nem teszi fel az alapvető kérdést a kormány nyilvánosságot vállaló szereplőinek: Ön jó helyen van? Ön érti, miről beszél? Nem veszi észre, hogy ma, itt nem verseny zajlik, hanem nagyon súlyos járvány? Nem a statisztika, a verseny a fontos, hanem azok az emberek, akik a számok mögött vannak! Azok, akik megfertőződtek, akik kórházba kerültek, azok, akikért az intenzív osztályokon, a lélegeztető gépek mellett küzdenek az egészségügy szakemberei. És azok, akik már nem lehetnek közöttünk. És fontosak a hátramaradt családtagok, az árván maradt gyermekek, az özvegyek. Rájuk kellene figyelni, nem a (kommunikációs) versenyre! És segíteni kellene őket, amig lehet, nem a jó szándékú, civil segítőkre hagyni ezt a feladatot is. Mert ők teszik a dolgukat! Amíg hagyják.
 
Értelmesebb, megfontoltabb, felelősebb közbeszédet várva reménykedik egy szebb jövőben, aki gondolatait lejegyezte:
 
Lukács András