Megtaláltuk Magyarország legmunkásabb csodakapáját – Csábrádi nénié

2020.05.23 08:48

Nem ma történt, hogy az ifjú Szabó Zoltán falukutató Tardra utazott, a matyó hímzés hazájába, hogy megörökítse a dél-borsodi község életét. Hónapokig tardiaknál lakott, az asztalaiknál evett, a fonóban velük énekelt, kísérte őket a földekre. A munka gyümölcse az első magyar szociográfia, az 1936-ban megjelent A tardi helyzet címet viselő mű.

Azért ez már valami. Szabó bízhatott benne, hogy nevét aranyba, büsztjét bronzba foglalja majd az általa ismertté tett település.
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
A szobor meg is lett, bő hatvan évvel a könyv születése után, 1998 szeptemberében Göncz Árpád leplezte le az alkotást a tájház udvarán. Ám Szabó Zoltánt sose zárta szívébe Tard, olyannyira, hogy a szoboravatás előtt néhány helyiben felvetődött, jól meg kéne dobálni az államfőt, amiért egy a falut becsmérlő alaknak (ez lenne Szabó) állít emléket.
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
Mire föl a kollektív ellenszenv?
 
A szerző „a paraszti sors égbekiáltó igazságtalanságait” akarta bemutatni. Ezt írta:
 
Szolgálat akar lenni ez a könyv, nem több és nem kevesebb. Akiket szolgál, azok aligha fogják olvasni, de a sorsuk nem is nagyon rajtuk áll. Akiken a sorsuk múlik, nem igen tudnak róluk, keveset tudnak az életükből és semmit se éreznek abból, hogy ez az élet mennyire nem az ő szégyenük.
 
Derék szándék, csak azzal nem számolt Szabó, hogy a tisztes szegénység édesfivére a büszkeség, és a tardiak így nem együttérzést olvastak ki a sorokból, hanem azt, hogy nélkülözőnek, szánni valónak ítéli őket a tudósember. És mert nem kívánták vesztesnek, a városiaknál nyomorultabbnak látni magukat, megsértődtek a társadalomtudósra. A táplálkozási szokásokról szóló fejezet különösen fájt a kortársaknak, ma is ez a szakasz kerül elő, ha „szabóznak”. (Pedig ám A tardi helyzet gyönyörű szöveg, annyi emberség, empátia lakik lapjain, a mai riporterekben együttvéve nincs annyi, magunkat is beleértve; javasoljuk antikváriumi beszerzését.)
 
Egyetlen bekezdésnyit idézünk.
 
Nem a munka keseríti az embert, hanem a társadalom” – mondja borozgatás közben csendesen egy öregebb parasztember. A kemény munkába ők már lassan-lassan beletörődtek, csak a gyöngébbek, a fiatalabbak veszik észre a munka nehézségét és azok, akik a háborúból rokkanva tértek haza és testükben érzik a négyéves erőfeszítés hatásait. Beszélgetés közben szívesebben szólnak az ország gondjairól, mint a magukéról, talán, mert úgy hiszik, ez jobban érdekli a nadrágos embert, mint a maguk kicsiny baja, kevés kenyere és nehéz élete. Ebbe az életbe már beletörődtek és alig kívánnak többet, mint a mindennapi kenyeret és hogy múljanak el fejük fölül az adósságok. A mindennapi kenyér legtöbbjüknél ténylegesen csak kenyér, néha szalonnával, sokszor anélkül. Hogy amit esznek, alig tápláló, alig tudják. Hogy étlapjuk itt, a termőföld közelében teljesen egyhangú és változatosság nélküli, alig veszik észre. A kutató riadtan vizsgálja a listákat és nem érti: ilyen táplálék mellett hogyan tudnak nehéz munkát végezni és a munkában egészséggel maradni. Ezt a riadalmat ők alig értik. Végtelenül igénytelenek, a nagyobb gazdák étlapja is csak táplálóerőben gazdagabb, mint a szegényebbeké. Ízletesnek alig ízletesebb, több fogásból, vagy változatosabb ételekből ez sem áll. Ők szolgálják a termést, amiből az ebéd lesz és nem a termés szolgálja őket. Az évszakok csak annyiban szolgálják a tardiak étlapját, hogy rendesen minden évszakban más okból szegényesek az ebédek és a vacsorák.
 
Aki tovább olvas, megtudhatja, hogy a tardi konyhát a kenyéren, szalonnán túl sóska, szőlő, krumpli, bab s káposzta uralta; utóbbiból „aránylag kevés családnál van egy-egy hordóval a szobában, itt a kemence mellett poshad és teszi még a szokottnál is rosszabbá a parasztház levegőjét… csak néha felel meg a paraszti közmondás követelésének: akkor káposzta a káposzta, ha a disznó beledöglik”.
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
Na, szóval Tardon vagyunk, ahová eredetileg nem Szabó Zoltánt és művét népszerűsíteni indultunk, hanem mert hírét vettük, hogy ideköltözött városiak életet leheltek Tard kulturális jelképébe, az évtizedek alatt elszuvenírosodott matyó hímzésbe.
 
A történetnek ez a szála 1978-ban indul azzal, hogy egy budapesti tanár házaspár, Mészáros Zsófia és Váczi Tamás úgy döntött, elég a katyvaszból, lassulni kéne, vidékre költözni. Újságok álláshirdetései nyomán járták az országot, mígnem Tardra keveredtek. Az Engels téren felszálltak a sárga buszra, a tardi bekötőnél lekászálódtak róla, felkéredzkedtek egy szekérre, eldöcögtek rajta a központig, és besétáltak a templomba. A férj, lévén zenész, harsonás, a sekrestyében molyoló káplán engedélyével megszólaltathatta az orgonát, és mire az első futam végére ért, feleségestül tudta, hogy megtalálták, amit kerestek. A falu befogadta őket, a helyi általánosban kaptak állást. Négy gyerekük született itt, Dániel, Rozi, Márton, Borbála, s nyolc év múltán csak azért költöztek vissza a fővárosba, mert Váczi tanár úr rovatvezetői állást kapott egy pesti folyóiratnál; de azért a tardi ház is megmaradt.
 
Jó harminc évvel később, 2010-ben, az egyik Váczi-lány, Rozi, egyedi születésnapi ajándékot keresve a férjének azt találta ki, hogy a tardi dadusukkal matyó mintát hímeztet egy pólóra. Remélte, menő lesz a népi motívum az urbánus világban.
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
És tényleg menő lett. Rozi sorra kapta előbb a kéréseket, aztán a megrendeléseket barátoktól, ismerősöktől, barátok barátaitól, az ismerősök ismerőseitől matyózott ingre, blúzra, sálra, sapkára, poncsóra. Hamar vállalkozássá nőtte ki magát az alkalmi idea, neve: Matyódesign. Ma már huszonhét asszony hímez a manufaktúrának. A ruhákat megtalálni a reptéren, topszállodákban, a Parlament és a Bazilika shopjában, mindenfelé.
 
A cég másik lába tavaly nőtt ki: ez pedig a pénzes turistákat célzó egész napos matyódesigntúra. Érkezés kora reggel, koccintás pálinkával, pogácsa, séta, tájház, közös ebédfőzés, kollektív csigatésztagyúrás, pitesütés, népdalolás, beöltözés, fotózkodás, s ami a lényeg:
 
közös hímzés a tardi asszonyokkal, méghozzá úgy, hogy minden vendégre jut egy-egy alkalmi nagyi.
 
A nap végén mindenkinek jár egy tardi napraforgómag, tessék hazavinni Texasba, Stockholmba vagy Jeruzsálembe, ott elültetni, gondozni, szeretgetni, aztán, ha beérik, eltenni pár magot a következő évre. Osztani ér.
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
Mint annak idején a szülei, Rozi is családostul Tardra költözött.
 
Brüsszeli pályázati pénzből felújított egy parasztházat, abból lett a trendi Matyódesigncenter; egy másik épületet épp most hoz rendbe, ott varroda működik hamarosan, s onnantól nemcsak a hímzés készül Tardon, hanem a ruha is.
 
Az idei túraszezont sajnos leverte a vírusvész. Vigasz, sovány, hogy maszkkal bővült a portfólió, matyó mintással és olyannal, amin csupán a cég jelképe, a szabadság madara szárnyal. És szárnyal a webshop is: a tardi posta csomagforgalmának zömét Rozi pakkjai teszik ki.
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
A huszonhét tardi hímzőnő legbeszédesebbike Csábrádi néni, született Hajdu Margit. Végigrakkolta az életét az egri borkombinátban: szőlőben, palackozóban, a göngyölegeknél. Sose volt szabadságon, amikor kivette az éves húsz-harminc napját, beállt máshová dolgozni. Otthon a második műszak várta a gyerekekkel és a háztájival, baromfi, disznó, domboldalnyi föld, sütőtököt vetettek bele, rengeteg munka, jó pénz, gépet nem hívott, több maradt.
 
Kapaszkodtunk.
 
Lett is takaros családi ház. Amit most maga lakik az asszony, férje sok éve halott, egyik fia is oda, a másik, Istennek hála, jól van, dolgos, mint az anyja, unoka is van, felnőtt, a mama szívfájdalma, hogy a városba költözne, odaköti a munka.
 
Csábrádi néni már Margitkaként rengeteget hímzett, aztán asszonyként is; ha estére tévé elé keveredett, úgy pihent, hogy közben iparkodott a tű. Most is, míg pózol Mohos fényképésznek, rajzolódik keze alatt a cipe. Közben hol Rozit dicséri, hol a szorgalmas és csupa jó szándék falubelieket, hol virágot meg banánfát kínál ajándékba a kertjéből, hol azt nézi, hogy „ma még nyélbe kéne ütni a kapát”.
 
És mutatja. Elsőre azt hisszük, autentikus tardi kerti szerszámmal van dolgunk, mondjuk is, mily kurta a vas, biztos ez passzol a helyi földhöz. Kacag. Kiderül, „a kapa az kapa”, újkorában ez is olyan volt, mint a többi, csak a munkában elvásott a fele. Ötven év alatt.
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
Szabó Zoltán azzal is igyekezett szolgálni a tardiakat, hogy a könyv egyik kiadásának összes példányát kézzel hímzett keresztmintás matyó háziszőttesbe köttette, „a munkátlan téli hónapokban keresethez juttatva a falu asszonyait és leányait… ezáltal jelentősen enyhítve a szociális nyomort”. Úgy lenne kerek a történet (meg ez a cikk is), ha oda kanyarodnánk vissza, hogy Rozi olyan Tardnak, sőt, még olyanabb, mint Szabó, és most a Váczi-lány „juttatja keresethez a falu asszonyait és leányait”, ráadásul immár nemcsak a „munkátlan téli hónapokban”.
 
De persze akad pár különbség.
 
Az egyik az, hogy a régi tardság a nyomorról szólt, a mostani a menőségről.
 
A másik különbség az, hogy Szabóé tényleg szociális szolgálat volt, helyesen, ez meg jó üzlet (a honlapon hatvanhatezer fölött jár az „elkészült termék”-számláló), nem elhanyagolható kultúramentéssel, szintén helyesen.
 
Az igazán ütős különbség pedig az, hogy a kilencszázharmincas Tard valóban nélkülözött (még ha a Pestről Borsodba csöppent, filantrópiától duzzadó ifjú Szabó, legyünk kicsit gonoszak, néhol könnyesen belé szeretett is önnön empátiájába); a mai helyzet viszont az, hogy Tard jól van. A polgármester, Kleszó Tibor legfőbb panasza az, hogy csupán öt közmunkása van, pedig kétszer annyit is foglalkoztatna az ezerkétszáz lelkes falu. Csakhogy nincs több munkaképes munkanélküli, szinte mindenki vállalkozik vagy alkalmazásban áll, mellette háztájizik, piacozik. Vagyis nincs szegénység.
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
Kleszó szerint az egykori nyomor is csak a városinak tűnt föl.
 
 Annak nem, aki úgy cseperedett, hogy a sáros útra járt ki mezítláb játszani, és a céllövölde meg láncos sürgő, vagyis a körhinta volt számára a világ legnagyobb látványossága. Nekik eszükbe nem jutott szegényként tekinteni önmagukra, holott a családok zöme abból élt, hogy tavasszal egyetlen faládával az Alföldre költözött napszámba, rémes szállásokon húzta meg magát, s csak aratás után tért haza. Abban a kemény életben bizony csupán a gyerekek fele serdült ki, a többit elvitték a betegségek, balesetek.
 
A polgármester nem Szabó Zoltán fotóját szegezte a hivatal falára. „Kellett idő megemésztenem azt a szociográfiát. Egyetemista koromban került a kezembe, s nem fogadtam kitörő lelkesedéssel. Az a könyv is oka annak, hogy Tardot itt-ott ma is szegénynek gondolják. Lett egy francia testvérvárosunk, Josselin, amikor először jöttek vendégségbe, csalódtak, mert várták a szekereket, a puliszkát meg a pottyantós budit, ehhez képest leltek egy takaros falut, ahol családoknál elszállásolva csodálatosan érezték magukat, kaptak kicsit Egerből, Tokajból még a Tisza-tóból is. A következő évre szereztek egy romániai testvértelepülést is, na, ott megkapták, amit itt nem. Abból micsoda szociográfiát írhatna Szabó, ha élne!”
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
Szabó tardi szociográfiája sokakat megihletett, a kötetet követő évtizedekben néprajzosok sora kereste fel a falut, kutatva, mi változott a harmincas évek óta: írt a községről Váczi tanár úrtól pázmányos hallgatókig számos tudós és tudósjelölt. Szikszai Imre tanár úr, a tardi általános nyugalmazott igazgatóhelyettese annak idején a szakdolgozatát szentelte a Szabó-mű folytatásának. Ma ő vezet körbe minket a kétszázhetven éves tardi tájházban. Rutinosan tempírozva az információkat előbb a nádtető, a vert fal, a döngölt padló, a kereszt- meg a laposöltés rejtelmeibe avat be, majd megvilágítja a mezőkövesdi és tardi népviselet közti különbséget, s csak aztán árulja el, hogy régen csupán addig hálhatott együtt az ifjú pár, míg az asszony először teherbe nem esett, onnantól a férj mehetett horpasztani az istállóba, a legényszállásra.
 
Fotó: Mohos Márton /24.hu
 
S végül, a bronzszobornál, helyre teszi a Szabó-féle paradoxont. „A két világháború között nyomor sújtotta a teljes magyar vidéket. Szabó Zoltán történetesen pont Tardot választotta, így a mi falunk lett a szegénység szimbóluma. Ami balszerencse. De dicsőség is ám.”
Nagy József
24.hu