Özvegyi nyugdíj a 21. században?

2015.05.07 16:11

Az özvegyi nyugdíjjal kapcsolatos társadalombiztosítási elvek tisztázatlanságáról és az ebből fakadó problémákról szinte soha nem hallani, miközben ezrével ömlenek az ezzel kapcsolatos kérdések a Facebook-oldalamra. Az özvegyi nyugdíj léte és szabályozása a múlt századi egykeresős, hagyományos családmodellt tükrözi: azért kapja ezt a nő, mert nem ő volt a kereső a családban, így elviselhetetlen helyzetbe kerülhet, ha a családfenntartó férfi meghal.

Az egykeresős tradicionális családmodellben – ahol tartós házasságban él a férj és a feleség, valamint a legalább három gyerek, és a férj az egyedüli pénzkereső, akinek a feladata a család eltartása, míg a feleség a „gyermek, konyha, templom” szentháromságában otthon van a gyerekekkel és gondoskodik a családtagokról – a feleség saját jogon nem szerezhetett nyugdíjjogosultságot. A saját nyugdíjra való jog a férfiak „kiváltsága” volt.

Az alig száz éves múltra visszatekintő özvegyi nyugdíj rendszere eredetileg csak a saját jogon nyugdíjjogosultságot nem szerző, háztartásbeliként a közös gyermekeket nevelő anya részére kívánt ellátást biztosítani a családfenntartó férj halála esetére akkor, ha a korábban eltartott özvegytől a saját jövedelem megszerzése társadalmilag egyáltalán nem volt elvárható, mert a saját munkaképessége (a gyereknevelésre, az egészségi állapotára vagy a saját életkorára tekintettel) jelentősen korlátozott volt. A rendszer már születése idején sem adott özvegyi ellátást azoknak, akiktől (el)várható volt, hogy maguk szerezzék meg a megélhetésükhöz szükséges jövedelmet. A gond az, hogy az égvilágon senki sem tisztázta eddig a nőkkel, hogy az özvegyi nyugdíj nem azért jár, mert meghalt a férjük.

Az özvegyi nyugdíj nem kockázati életbiztosítás, amikor a biztosító (ebben az esetben a TB) minden további feltétel nélkül azért fizet a haláleseti kedvezményezettnek (a túlélő feleségnek), mert a biztosított, vagyis a férj meghalt. Az özvegyi nyugdíj sokkal inkább emlékeztet a kötelező felelősségbiztosításra. Ebben az esetben a férj társadalmilag elvárt, jogszabályokban előírt kötelessége a család fenntartása, s ha ő kiesik, akkor a biztosító (vagyis a TB) egy szorosan meghatározott időtartamon belül a férj helyett fizeti legalább részben tovább a családfenntartás költségeit, ha erre a túlélő házastárs, azaz az özvegy nő egyedül képtelen. A TB ilyenkor is csak akkor áll helyt, ha a férj teljesítette a TB által előírt kötelezettségeit is (azaz járulékfizetéssel megfelelő szolgálati időt szerzett).

Az özvegyi nyugdíj tehát valójában csak arra a kockázatra nyújt – ideiglenes és részleges – fedezetet, hogy a túlélő feleség a férj halálát követően a tradicionális családmodell következtében nem képes önállóan eltartani magát és közös gyermekeiket.

Ezért van három lehetséges oka az özvegyi nyugdíjnak a tragédia közvetlen anyagi terheit vészhelyzeti segélyként enyhíteni hivatott ideiglenes nyugdíj lejárta után. Az okok mindegyike azt tükrözi, hogy az özvegy saját munka- és jövedelemszerző-képessége a társadalom által is elismert módon lényegesen csökkent mértékű. A nyugdíj járhat öregség miatt (az özvegy betölti a rá irányadó nyugdíjkorhatárt), a megváltozott munkaképesség miatt (az özvegy egészségi állapota legfeljebb 50 százalékos), vagy a gyermeknevelés miatt (az anya az elhunyt apjuk jogán árvaellátásra jogosult kiskorú vagy tanulmányaikat folytató, legalább két gyermekét neveli, illetőleg fogyatékos vagy tartósan beteg gyermekéről gondoskodik).
A rendszer a fenti három okból csökkent munkaképesség bekövetkezésére szigorú korlátot szab: az okok valamelyikének fenn kell állnia már a haláleset időpontjában, vagy attól számítva legkésőbb 10 éven belül be kell következnie. A 10 év szigorú jogvesztő határidő, így akár egyetlen nap miatt is eleshet az özvegy az özvegyi nyugdíjra való jogosultsága feléledésétől. E logika alapján érthető meg, hogy az özvegyi nyugdíj rendszere miért zárja ki a fiatal özvegyek többségét (akiknek több mint 10 évük van hátra a nyugdíjkorhatáruk betöltéséig) az özvegyi nyugdíj feléledéséből: náluk helytálló lehet az a jogalkotói feltételezés, hogy képesek lesznek az önellátásra a gyász első sokkjának kiheverése után (amit viszont az ideiglenes özvegyi nyugdíjra való egy éves jogosultság az ő esetükben is elősegíthet).

A fiatal, nem megváltozott munkaképességű, legalább 50 százalékos egészségi állapotú özvegyek közül csak azokat kedvezményezi a rendszer, akik legalább két (illetőleg egy fogyatékkal élő vagy tartósan beteg) árvát nevelnek. E kisegítő szabály révén természetesen beszámít a gyermekszám és a gyermek egészségi állapota, akárcsak a nők kedvezményes nyugdíja esetében. (Ott 5 vagy több gyermek, illetőleg egy súlyosan fogyatékos vér szerinti vagy örökbefogadott gyermek nevelése szükséges a gyermekneveléssel szerezhető hosszabb szolgálati időhöz – más kérdés, hogy a két rendszert a beteg gyermekek tekintetében célszerű lenne összehangolni, hiszen a nők kedvezményes nyugdíjához sokkal szigorúbb feltételt szab a jogalkotó e téren.)

Az özvegyi nyugdíj rendszerének üzenete: aki fiatalon özvegyült meg, az álljon a lábadra, teremtsen önálló egzisztenciát – és lehetőleg menjen férjhez újra. A gond csak az, hogy ezt senki sem közölte eddig a nőkkel.
A túlnyomórészt férfi jogalkotók nyilván nem is tartották fontosnak az erről szóló társadalmi kommunikációt és párbeszédet. Ilyen párbeszéd hiányában viszont az özvegyi nyugdíjra való jogosultsággal kapcsolatos (elsősorban női) várakozások jelentősen meghaladják a tényleges lehetőségeket. A megoldás az lehetne, ha a hozzátartozói nyugdíjrendszer elkülönített járulékfedezetet kapna, de a hasonló törekvések már a baleseti járulék javaslata kapcsán is elvéreztek.

Az pedig, hogy özvegyi nyugdíjra a férfiak is jogosultak lehetnek, nyilván főhajtás a nemek egyenlőségének alapelve előtt – valójában ennek a társadalmi indokoltsága a fentiek tükrében erősen megkérdőjelezhető. Érdemes lenne ezekről a kérdésekről is társadalmi vitát lefolytatni, hogy megmenthessük a jövő (hölgy)generációi számára is az özvegyi nyugdíj lehetőségét – korszerű formában.

vg.hu